RAIN KRÓNIKA: 2002.07.00. - BEMUTATKOZÁS (2)

Az alábbi írás Rain első honlapján jelent meg 2002. júliusában.

[1] Gyerekkor

Még mindig nem tudom elhinni, hogy énekes vagyok. Időnként, amikor rendezgetem a CD-imet és rátalálok közöttük a sajátomra, úgy érzem, hogy kiugrik a szívem a helyéből. Igazi boldogság a számomra, hogy lesznek emberek valahol, akik meghallgatják, és éppen úgy utánozzák a táncomat, ahogyan nekem mintaképemül szolgáltak a Seotaeji & Boys, valamint a Deux táncai és dalai, amikor arról álmodoztam, hogy énekes leszek. Gyerekkoromban a Hongik Egyetem közelében laktunk. Az édesanyám két évvel ezelőtt meghalt, így most már csak kettőjükkel, az édesapámmal és a testvéremmel élek együtt. A húgom három évvel fiatalabb nálam (én 1982-ben születtem, a valódi nevem Jung Ji-hoon), és őszintén szólva korábban nem álltunk nagyon közel egymáshoz. Mindketten hallgatagok vagyunk, és alig szóltunk egymáshoz két-három mondatnál többet egész nap. Azt beszélték rólam, hogy gyerekként szerettem eltűnni anélkül, hogy bárkinek szóltam volna. Egy esetre halványan emlékszem is. Az egyik szökésemre, amikor négy éves voltam. A szüleim együtt értek haza a munkából, és sehol sem találtak engem. Így aztán bejelentették a rendőrségen az eltűnésemet, és majd beleőrültek, hogy mindenfelé kerestek, de sehol sem találtak rám. Eltelt egy egész nap, míg a szüleim kaptak egy telefonhívást. Azt mondták nekik, hogy rám találtak Ganghwa-dóban. Egy buszmegálló volt a lakhelyünk előtt, és azt hiszem, hogy onnan buszoztam el. Ganghwa-dóban meglátták a csuklópántomon a telefonszámunkat, így felhívták a családomat. Bár nem emlékszem tisztán, de van egy halvány emlékem egy hölgyről, aki segített felszállnom a buszra.

[2] Befelé forduló voltam a kezdetektől fogva

Már gyerekként is éppen olyan zárkózott és szótlan voltam, mint most. Még mindig hosszú ideig tart, hogy közel kerüljek az emberekhez. De ha egyszer feloldódok, akkor annyit jár a szám, hogy magam is meglepődök, milyen jól tudok beszélni. Az általános iskolában nem voltam különösebben tehetséges a tanulásban, és felőlem napok telhettek el anélkül, hogy akár egy szót is szóltam volna. Így természetesen nem volt barátnőm, aki szeretett volna engem. Észrevehetetlen diák voltam az osztályban. Azért az egyetlen dologért figyeltek fel az emberek rám, hogy elég magas voltam. Mindig a harmadik vagy negyedik legmagasabb fiú voltam az osztályban. Egyfolytában csendesen üldögéltem, de volt egy nap, ami nagyon felkavart. Amikor hatodikba jártam, egy iskolai kirándulás során tartottak egy tehetségkutató versenyt az osztályok között. Rövidesen a mi osztályunk következett, de senki sem jelentkezett. Én csak figyeltem, de egyre türelmetlen lettem, ezért azt mondtam nekik, hogy beszállok a versenybe az osztály képviseletében. De az osztálytársaim válasza minden volt, csak nem hízelgő. Innen is, onnan is hallottam, hogy becsmérelve mondják: "Miért ő képvisel minket?" Összeszedtem a büszkeségemet, míg végre az osztályunkra került a sor. Álltam a színpadon. A gyerekek rám figyeltek, és szólt a zene. Azt mondtam magamnak "mutass nekik valamit", és minden megfontolás nélkül csak táncoltam azokat a táncokat, amiket a tévében vagy az utcán láttam. Mikor véget ért az előadásom, tapsvihar tört ki. Akkor éreztem első alkalommal, hogy eltölt az érzés, és egy hirtelen gondolat suhant át az agyamon. Azt súgta: "Ez a tánc. Igen."

[3] Depresszió és késztetés, hogy megöljem magam

A Sungmun alsó középiskolába mentem, amint ráébredtem a táncolásra. Hanyag diáknak tűnhettem. Azért, hogy megtanuljam, hogyan kell táncolni, együtt lógtam az idősebb fiúkkal, akik rendetlenek voltak és nem törődtek az iskolai dolgokkal. Bár még a pénzemet és a ruháimat is elszedték, mégis követtem őket kizárólag azért, mert meg kellett tanulnom tőlük táncolni. Az is előfordult, hogy elkaptak minket a rendőrök és bevittek a rendőrségre, amikor a Hongik Egyetem közelében lévő parkban gyakoroltunk, mivel sehova se tudtunk menni táncolni. Az ott lakók ujjal mutogattak ránk és azt mondogatták, hogy nem vagyunk rendes diákok. Az apámnak is azt hazudtam, hogy a könyvtárba megyek tanulni, de semmi egyebet nem csináltam, mint elhanyagoltam a tanulmányaimat, mert csak a táncolással voltam elfoglalva. Mivel ez így ment, az eredményeim egyre rosszabbak lettek. Ültem az első vizsgámon a iskolában, és az átlagos 45 pontszámot szereztem meg. Ez épp olyan volt, mintha csak találomra válaszolgattam volna, ahelyett, hogy végigmentem volna a kérdéseken. De annyira ki voltam merülve a tánctól, hogy elaludtam a vizsga alatt anélkül, hogy megoldottam volna a feladatokat. Hogy őszinte legyek, engem is sokkolt az eredmény. Az apám már nem is bánt úgy velem, mint a saját fiával. Annyit mondott, hogy takarodjak, és rám se nézett. Ha az apám megvert volna, vagy elment volna a végsőkig, talán konokul megmakacsoltam volna magam, de az, hogy ilyennek láttam az apámat, nagyon elgondolkodtatott. Mivel már odáig jutottam, hogy senkivel se beszéltem a családban, depresszióba estem, és volt idő, amikor még arra is késztetést éreztem, hogy megöljem magam. Tényleg betegre aggódtam magam, de elhatároztam, hogy ennél jobbnak kell lennem a tanulásban, így hát rászántam magam az olvasásra, és vissza tudtam szerezni a pontjaimat a diplomáig.

[4] Megígértem az apámnak, hogy semmi rosszat nem teszek

Bár ezekkel az ijesztő srácokkal lógtam azért, hogy megtanuljam, hogyan kell táncolni, megígértem apámnak, hogy soha nem fogok rágyújtani és nem csinálok helytelen dolgokat. Még most is tartom a szavamat, és nem dohányzom. A tánccsapatunk keményen gyakorolt, és bejutottunk egy nemzeti amatőr táncversenyre, amelyet a Lotte Worldben tartottak Jamsilban, Szöulban, ami megerősítette, hogy tehetségesek vagyunk. Bár nem emlékszem pontosan, hogy melyik évben is történt, de Pyo Inbong, a humorista volt a verseny műsorvezetője. A tánccsoportunkat "Challenger"-nek hívták. Másik négy fiúval vettem részt a versenyen, én álltam középen, mivel magas voltam. Amúgy nem kaptunk semmiféle díjat. Már énekes voltam, mikor később hallottam Inbongtól, hogy az énekes Gangta is indult azon a versenyen. Amikor másodéves voltam az alsó középiskolában, a rögbi iránt kezdtem érdeklődni. A fiúknak a rögbiklubban menő kinézetük volt, és én is a klub tagjai között edzettem az iskola közelében, de úgy éreztem, hogy nem tudom mindkét dolgot, a táncot és a rögbit is jól csinálni, ezért a táncot választottam. Aztán eljött az alsó középiskola utolsó éve, és kezdtem aggódni a jövőm miatt. A barátaim bölcsészettudományi középiskolákba mentek, de én olyat kerestem, ahol egyaránt tudok tanulni és táncolni is. Így jutottam a művészeti középiskola következtetésére. De egyáltalán nem jártam színésziskolába, ezért amikor drámákat néztem, megjegyzéseket írtam a színészek szövegéhez, és őket memorizálva, magamtól gyakoroltam a színészetet.

[5] Büszkén teljesítettem az Anyang Művészeti Felső Középiskola felvételi vizsgáját

Mivel semmit nem tudtam a színészetről, elmentem egy könyvesboltba, megvásároltam az összes színészettel kapcsolatos könyvet, és elolvastam őket az Anyang Művészeti Felső Középiskola felvételi vizsgája előtt. Az egyéb speciális képességeimet is be kellett mutatnom, ezért kerestem valamit, ami a tánccal kapcsolatos, és úgy döntöttem, hogy egy pantomimmel készülök. Biztos voltam benne, hogy a testemmel ki tudok fejezni dolgokat. Az emberek, akik ismertek engem, nem értettek egyet velem, azt mondták, hogy "a színészet nem való neked", de én keményen dolgoztam, és büszkén átmentem a vizsgán. De mostanra, hogy a színészet tanulássá vált számomra, többé már nem tűnik vicces dolognak, és nem illeszkedik hozzám valami jól. Így hát az első év során lepasszoltam a színészetet, és folytattam a srácokkal való lógást és a táncolást. Hogy az emberek egyre inkább tudhassanak a táncomról, beneveztem különböző tehetségkutatókba előadóművész versenyzőként, és ezzel felkeltettem a lányok figyelmét is. Minden reggel, amikor beértem az iskolába és kinyitottam a szekrényemet, ismeretlenektől találtam benne ajándékokat. Az ajándék többnyire tej, keksz, virág vagy levél volt. Már bánom, hogy nem próbáltam meg kideríteni, hogy kiktől kaptam, de annyira el voltam foglalva a tánccal, hogy a lányokra még gondolni se maradt időm. Az első évben megpróbáltam a vizsgára beilleszkedni a színészetbe, de a másodévem elején annyira megutáltam a színészórákat, hogy többé nem tudtam elviselni azokat. Ezért nemegyszer elkéstem az iskolából, vagy csak a reggeli órákra mentem be és kislisszantam a színészmesterség órákról. Szóval, ott álltam, elkényeztetve a tánc által, és rosszfiúként "megbélyegzést" szerezve.

[6] Megütöttem a tanáromat egy pálcával

Elmesélem az akkoriban történt "tanárbántalmazásomat".  Amikor az Anyang Művészeti Felső Középiskolába jártam, a fenekére vertem a tanáromnak a tánc miatt. Mivel a táncra koncentráltam és ellógtam a színészeti csoportfoglalkozásokról, az idősebb diákok már kezdtek utálni engem. Hátravittek az iskolakertbe és megvertek, majd rendreutasítottak, hogy nem kellene lerombolnom a csoport munkáját. Ezért aztán változtattam a gondolkodásomon, és elhatároztam, hogy "a színészetre éppúgy koncentrálok, mint a táncra". De a tánc iránti vágyam elnyomása nem tartott túl sokáig. Egy napon nem bírtam tovább, és kirohantam az osztályból. Másnap a tanár, aki az osztályt tanította, egy pálcával érkezett. Nos, mondta, "Üss meg engem ezzel a pálcával. Ha nem teszed, én ütöm meg a többi diákot." Egy csomó gondolat kavargott a fejemben abban a pillanatban. Sok lány volt abban az osztályban, és ott voltak a rendes srácok is. Így hát egy rövid ideig azon gondolkodtam, hogy mit is fogok csinálni, majd ráütöttem a tanár fenekére a pálcával. Nem tudtam semmi mást tenni abban a pillanatban. Ez egy nappal volt az érettségi előtt, amikor aztán a tanár nagyon őszintén beszélt nekünk erről az incidensről. Azt mondta, hogy soha nem gondolta volna, hogy tényleg megütöm őt. Ugyanazt a trükköt használta, amit egy másik művészeti iskolában, amikor ott tanított, és amikor a tanárok bevetették ezt, a diákok többnyire sírva csak annyit mondtak, hogy nagyon sajnálják, de mi félelmetes ellenfélnek bizonyultunk.

[7] Sorsdöntő találkozás Park Jin-younggal (JYP)

Életem két legnagyobb eseménye történt velem 2000-ben. Találkoztam (Park) Jin-younggal, aki vezetett engem, hogy énekes lehessek, és meghalt az édesanyám. Először arról fogok beszélni, hogy hogyan találkoztam Jin-younggal. Részt vettem egy underground tánccsapatban az alsó középiskolás éveimben. Velük éltem, főztünk, elmosogattuk az edényeket, miközben táncoltunk is Itaewon és a Hongik Egyetem klubjaiban, amelyek "a helyek" voltak akkoriban. A családom nehéz időkön ment át akkortájt. Apámnak kereskedelmi vállalkozása volt, de ismétlődő kudarcok után egy levelet hagyott nekünk azt írva, hogy majd visszatér, ha rendbe jött, és elutazott Brazíliába. Így a cukorbetegségben szenvedő édesanyámnak kellett eltartania a családot. Nem értettem az anyámat, aki akkor is dolgozott, amikor nagyon rosszul volt. Úgy érzem, hogy ostoba és meggondolatlan voltam azokban az időkben. Egyre jobban átadtam magam a táncnak, ahogy egyre nagyobb elégedetlenséget éreztem a szüleimmel szemben. Egy napon elkísértem a barátomat egy kopott irodába, aki turnémenedzserként dolgozott. Aztán, ó egek, Park Jin-young lépett be az irodába! Az a szoba Jin-young JYP Entertainmentjének volt az irodája. Jin-young rám nézett és érdeklődni kezdett: "Meg szabad kérdeznem, hogy te mit csinálsz?" Azt válaszoltam, hogy "Táncolok", majd arra kért, hogy küldjek egy videószalagot, hogy be tudjon hívni meghallgatásra. "Wow, talán Park Jin-young, a producer, aki G.O.D-ot és Park Ji-yoont képezte, fog képezni engem, hogy énekes legyek?" Annyira boldog voltam abban a pillanatban, hogy amint hazaértem, elküldtem neki a szalagot a meghallgatáshoz.

[8] Park Jin-young fizette az édesanyám kórházi számláit

(Park) Jin-young felhívott azután, hogy elküldtem neki a meghallgatáshoz a szalagot. Azt mondta, "hozzuk forgalomba a felvételt" és elfogadott engem gyakornokának. Igazán boldog voltam, és még keményebben táncoltam és gyakoroltam az éneklést. Miközben el voltam merülve a boldogságban és azon dolgoztam, hogy az álmomat valóra váltsam, az édesanyám betegsége sokkal rosszabbra fordult. Az apám, aki egyszerűen csak lelépett Brazíliába, pár hónap múlva visszatért Koreába anélkül, hogy alkalmazkodott volna a hazai viszonyokhoz. Az édesanyám játszotta a családfő szerepét az apám helyett, és a betegsége hirtelen rosszabbodott, de mivel a gyerekkoromtól kezdve az édesanyám rendszeresen beteg volt, nem érzékeltem, hogy mennyire súlyos lett akkorra a helyzet. Az apám vidékről vidékre kóborolt még azután is, hogy hazatért, és senki sem volt, aki vigyázott volna az anyámra. Én sem viseltem eléggé jól a gondját az édesanyámnak, mert azt gondoltam, "ha csak én lehetek az egyetlen, aki keményen dolgozik a megélhetésünkért, hát legyen". Elmondtam mindent Jin-youngnak az édesanyám állapotáról. Rögtön azt mondta, hogy "felvetetem a kórházba és fizetni fogom a számlákat, szóval nem kell aggódnod", és vigasztalt engem. Igazán hálás vagyok neki. Ezután az édesanyámat kórházba vittük, de addigra már túl késő volt. Mire bekerült a kórházba, már súlyos gyulladása volt, ami az egész testére kiterjedt. Azt mondták a kórházi emberek, hogy a legjobb lenne hazavinni. Az édesanyám hazajött, de igazán egy követ érzek a szívemben, amint felidézem azokat a napokat. Anyám állapota egyre rosszabb lett, így visszavittük a kórházba. Jin-young és a felesége is bejöttek, hogy az édesanyám mellett legyenek.

[9] Hogy lehet így táncolni, ahogy te csinálod?

Bár oly módon sok ember segített, az édesanyám mégis kómába esett és meghalt. Az édesanyámnak voltak utolsó szavai, mielőtt távozott. Azt mondta nekem, hogy viseljem jól a gondját a testvéremnek, és én megígértem neki, hogy így fogok tenni. Teljes szívemből újra és újra elmondtam magamnak azt is, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, és a legjobb leszek. A szívem még mindig fáj, ha az édesanyámra gondolok. Megmutathattam volna neki, hogy mennyire jól csinálom, ha csak egy kicsivel többet tudott volna még várni... Megszakad a szívem, amikor visszaemlékezem arra, hogy mennyire elhanyagoltam a családomat, miközben igazán jó is lehettem volna. Miután meghalt az édesanyám, még keményebben gyakoroltam. Jin-young nem tanította meg a dolgokat lépésről lépésre, de megmutatta az utat, hogy hogyan kell azokat csinálni. Az ügynökségünk készített egy videószalagot tizenkét soul táncmozdulatról és kilenc lépésről, és azokat gyakoroltam, amíg ki nem merültem. Amikor Jin-young nem volt elfoglalva, akkor benézett a stúdióba, hogy megnézze a táncomat és tanítson. De soha egyetlen dicsérő szót nem kaptam tőle. Mostanában gyakran mondja, hogy "nagyszerű" vagy "jó munka", de azokban a napokban rendre elvette a kedvem, ilyeneket mondva: "Hogy lehet így táncolni, ahogy te csinálod? Soha nem fog neked menni." Ez volt a tanítási módszere. Amikor Jin-young nem tudott velem foglalkozni az amerikai zenei munkái miatt, akkor küzdenem kellett a magány ellen. Sokáig bent maradtam a stúdióban még azután is, hogy már mindenki hazament, hogy táncokat ötöljek ki és gyakoroljak, de valóban magányos és depressziós voltam akkoriban. Ezért találtam ki azt a megoldást, hogy az éneklést és a táncot a metróban és a buszon is gyakoroltam.

[10] Küzdelem a magányosság ellen

Teljesen kimerültem a magányos próbáktól. Mert őrült módon gyakoroltam nemcsak a stúdióban, hanem a hazafelé vezető úton is. Hangosan énekeltem a dallamot, koreografáltam a zenéhez illő táncot, és mindenki szeme láttára táncoltam a metróban és a buszmegállóban. Mások számára egy hibbant srác voltam. Bár aggodalommal töltött el, hogy talán mégsem leszek énekes, miután Jin-young az USA-ba ment, hogy producer legyen, de küzdöttem a magányosság ellen és keményen gyakoroltam egyedül. Majd Jin-young visszajött az Államokból, miután befejezte a produceri munkáját. Ezért azt gondoltam, hogy azonnal nekiláthatok az albumomnak, de Jin-young azt mondta, hogy először az ő albuma fog megjelenni, mivel van egy jó dala. Tehát a debütáló albumom el lett halasztva augusztusra. Készítettem egy koreográfiát is a "But I'm Taken"-hez. Habár a dalhoz nem én csináltam a mozgás egészét, a legnagyobb rész az én táncom a "But I'm Taken"-ben. Közben Jin-young táncosaként is dolgoztam. Bár ez nagyon jó esélyt adott a színpad megtapasztalására, de minden nap gyakorolni és Jin-younggal utazni nagyon fárasztó volt. Amíg Jin-young az öltöztetőkkel és a menedzserrel beszélt vagy lazított, én mindig pihenés nélkül gyakoroltam. Bármikor automatikusan énekelnem  kellett, amikor Jin-young csak intett a kezével, és ugyanazt a dalt vagy százszor elénekeltem naponta. Minden alkalommal fejbe kólintott, mert "megint rossz hangot találtál el". A fejbe kólintás nem tűnik nagy dolognak, de ha mindig ugyanazon a helyen ütnek meg, az fáj egy kicsit. 

[11] Az albumom készítése tele volt csalódásokkal és késleltetésekkel

Míg (Park) Jin-young háttértáncosa voltam, azt hiszem, hogy egyedül a "Baby, Baby" című dalt, amely az albumom egyik száma, legalább százszor elénekeltem. A furgonban, ahol a többiek aludtak vagy pihentek, én Jin-young kezének intésére vég nélkül énekeltem a dalt. Egyfolytában így gyakoroltam és vártam az augusztust, amikor az albumom megjelenik. Aztán eljött az augusztus, és a helyzet ismét megváltozott. Ez (Park) Ji-yoon albuma kiadásának lett az ideje, aki ugyanannál az ügynökségnél volt. Az én albumomat megint elhalasztották, ezúttal novemberre. Az aggodalmam egyre nőtt a efféle sorozatos események miatt. Miután elkészült Ji-yoon albumával, Jin-young újra elutazott az USA-ba. Én nyugtalanul gyakoroltam tovább az éneklést, mivel nem volt semmi más, amibe kapaszkodhattam volna. Azon tűnődtem, hogy kiadja-e valaha is az albumomat ezután a két évnyi kemény munka után, valamint hogy kiöregszem abból, hogy táncos énekes lehessek. Amikor ez év februárjában visszatért Koreába, Jin-young azt mondta, "most tényleg hagyom megjelenni az albumodat", és a felvétel egy hónap alatt el is készült. Azért nem tartott sokáig a felvétel, mert az összes dal egyben volt már. Végre április 28-án eljött a "Bad Guy" debütáló előadása. Mindent meg akartam mutatni, amit olyan régóta gyakoroltam - a dalt is és a táncot is -, de nem ment olyan jól, mint ahogy gondoltam. Bár semmi különösebb hibát nem vétettem, feszült voltam, és nem tudtam a testemet szabadon mozgatni.  De azt mondtam magamnak, "ez lesz a vég, ha most nem csinálom jól", ezért állandóan a rajongóimat néztem, és fokozatosan visszanyertem az önbizalmamat.

[12] Divattervezőként is szeretnék sikeres lenni

Mivel énekesként kezdtem a színpadon, a legrosszabban attól a megjegyzéstől éreztem magam, hogy "miért nem énekelsz élőben?" Mivel nagyon keményen gyakoroltam az éneklést, biztos voltam benne, hogy tudok élőben énekelni. De mivel nem voltam nagyon gyakorlott, lévén csak egy kezdő, többé-kevésbé csak imitálnom kellett az éneklést. Egész idő alatt szorongtam, amíg élőben nem énekelhettem az MBC TV-ben június végén. Az emberek egyrészt dicsértek, "azt hittem, hogy csak jól táncolsz, de jól is énekelsz", másrészt meg voltak lepődve. A legnagyobb vágyam olyan énekessé válni, aki élőben énekel jól. Még csak három hónap telt el a debütálásom óta. Egy dalom által már ismert vagyok, és ez a sikeres dal egyre népszerűbb a rajongók körében. Így hát az év végéig keményen fogok dolgozni. Nemrég a színészet területéről kaptam új kihívást. Egy "játékos" szerepét fogom játszani egy szitkomban, és nagyon érdekesnek találom a színészetet. Szeretném megmutatni a tehetségemet teljes egészében, hogy jó vagyok az éneklésben és a színészetben is, azután később szeretnék sikert elérni divattervezőként. A legnagyobb álmom jelenleg, hogy a következő tíz évben sikeres énekes legyek, majd azután dizájnt kezdjek tanulni. És húsz év múlva szeretnék ismert divattervező is lenni.
Minden rajongónak köszönöm, hogy elolvasta egy alig három hónapos, újsütetű énekes sztár történetét. (2002)

A magyar fordítást Harudo11 készítette.

Forrás: az interneten többfelé megtalálható a szöveg, melyről annyit lehet tudni, hogy eredetileg Rain első honlapján jelent meg. Koreaiból angolra talán a creditben megjelölt Raina@rainscent fordította.

[1] Childhood
I still can't believe that I'm a singer. Sometimes when I fine my CD among those I own while I arrange them, I feel my heart swelling. It is a true happiness to me that there will be people somewhere who will listen and follow after my dance just like I modeled myself after the dances and songs of Seotaeji and Boys and Deux when I dreamt of becoming a singer. I used to live near Hongik University when I was a child. My mother passed away two years ago, and I now I live with two others, my father and my sister. My sister who's 3 years younger than me (I was born in 1982 and my real name is Jeong Jihun) is so blunt that we are not so close at that time. Both of us are taciturn and we hardly exchange more than two or three sentences all day. I am told that I used to like going out without telling anyone when I was young. There is one incident I remember faintly. It's my leaving home when I was 4. My parents came home from work together but they couldn't find me. So they called the police for adjunction of disappearance and looked for me here and there almost in insanity, but still couldn't find me. A day went by and my parents got a phone call. They said they found me in Ganghwa-do. There was a bus terminal in front of our place, and I think I might have taken the bus from there. They saw the contact number on my wrist band in Ganghwa-do and called my family. Although I can't remember clearly, I have a faint memory of a lady who helped me get on the bus.

[2] I've been an introvert from the beginning
Even when I was young, I had been introversive and taciturn like now. It still takes me a long time to get close to people. But once I become close, I talk so much that I am surprised that I can speak so well. I didn't have much talent in studying when I was in elementary school and let the day go by without saying a word. So it was natural that I didn't have a girlfriend who liked me. I was an unnoticeable student in class. If there was anything that people would notice about me is that I was a bit tall. I was always the third or fourth tallest boy in the class. I would always sit there quietly, but one day I stirred it up. It was at the talent show competition among classes during the school trip when I was in the 6th grade. Our class's turn was closing in and nobody volunteered. I kept on watching and felt impatient so told them that I will enter the competition to represent our class. But the response of the kids in our class was much less than flattering. I could hear them say slanders about me from here and there, saying 'why is he representing us?' I got proud and finally it was our class's turn. I stood on the stage. The children concentrated on me and the music was on. I told myself to 'show them something' and danced the dances I saw on the TV and street without a second thought. There was a burst of clapping hands as my stage was over. I felt the fulfilling emotion for the first time, and a thought crossed my mind suddenly. It said, 'Yes, it's dance.'

[3] Depression and an urge to kill myself
I entered Sungmun Junior High as I awakened to dance. By looks, anyone could tell that I was a disorderly student by appearance. In order to learn how to dance, I hung out with older boys who were disorderly and neglected school works. Although they took my money and clothes, I followed them because of one reason that I have to learn how to dance. There was a time when we got caught by the police and taken to the police station while we were practicing at the park near Hongik University because we didn't have anywhere to go and practice dancing and people around us pointed at us saying we are disorderly students. I lied to my father that I am going to the library to study, and there was nothing I could do but neglect my studies because I was busy dancing. As this went on, my grades got worse and worse. I sat for the fist exam of my junior high, and I got average score of 45. It was something I could get by guessing instead of going through the questions. But since I was so tired out dancing that I slept during the examination without solving the questions. Frankly, I was also shocked by the results. My father didn't even treat me like his own son. He told me to leave home and didn't even look at me. If my father had beaten me or gotten extreme with me, I could have become perversed, but I gave myself a lot of thoughts seeing my father like that. As I came to talk to nobody in the family, I fell into a depression and there were time when I even felt the urge to kill myself. So I worried myself sick over it and decided that I need to go better in studies than this, so I committed myself to reading and could recover my scores to a degree.

[4] I promised my dad that I will not do anything bad
Although I hung out with scary boys to learn how to dance, I promised my father that I will never smoke and do bad things. I still keep my words about not smoking. Our dancing team practiced hard, and entered the national amateur dance competition held at Lotte World, Jamsil, Seoul to confirming our talent. Although I can't remember what year exactly, Pyo Inbong, the comedian, was the MC of the competition. The name of our danding team was 'Challenger.' I entered the competition with four other guys, and I stood in the middle to dance as I was tall. We didn't receive any award though. Later, I heard from Inbong after I became a singer that Gangta, the singer, had also entered the competition. I took interest in rugby when I was in the second grade of junior high. The boys in ruby club looked cool and I practiced amongst the rugby club members of the school nearby, but I felt like I couldn't do both dance and sports well, so I chose dance. Then it came the last year of junior high and I started to worry about my future. My friend went to liberal arts high schools but I looked for one where I can dance and study at the same time. So, I came to the conclusion of high school for arts. I didn't go to any acting school and I took notes of actors' lines when I watched drama and practiced acting by memorizing them by myself.

[5] I proudly passed the entry exam for Angyang High School of Arts
Since I didn't know anything about acting, I went to the book store, bought all the acting related books and read them all before the entry examination of Angyang High School of Arts. I had to show other special ability, and I looked for something related to dance and decided to prepare mime. I was certain about expressing things with my body. The people who knew me disagreed with me, saying that 'acting is not your thing,' but I worked hard and passed the examination proudly. But now that acting has become a study for me, it didn't look like fun anymore and didn't suit me that well. So, during the freshman year, I passed acting and continued hanging out with the guys and dancing. As people came to know about my dancing, I came to enter various talent shows as the representing competitor and I grabbed the attention of girls as well. Every morning when I go to school and open the locker, there were presents from unknown people. The presents were mostly milk, cakes, flowers and letters. I regret that I didn't try to find out who they were but I was too busy dancing that I didn't have the time to think about girls. In my freshman year, I tried to adapt to acting to a degree, but during the early sophomore year, I came to hate acting classes so much so that I couldn't bear taking it anymore. So I was late for school more than on time and kept my seat during the morning session only, and slipped out during acting training class. So, there I was, indulging myself into dance, and I got 'stamped' as a bad boy.

[6] I beat up my teacher with a stick
I'll talk about my 'teacher assault' this time. When I went to Anyang High School or Arts, I beat the buttocks of my teacher because of dance. As I concentrated on dancing and skipped acting team sessions, the senior students started to hate me. They took me to the backyard of the school and beat me up and rebuked me that I shouldn't break the team work. So I changed my mind and decided to 'concentrate on acting than dancing.' But suppressing my desire to dance didn't go too far. One day, I couldn't stand it anymore and ran out of the classroom. The next day, the teacher who was teaching the class came in with a stick. Then, he said, "Beat me with this stick. If you don't, I'll beat other students." There were so many conflicts of thoughts in my head at that moment. Many girls were in the same class and there were only good kids in there. So I thought about what I'm going to do for a bit and beat the teacher's buttocks with the stick. There was nothing I can do at that moment. It was only days before our graduation when the teacher told us about this incident frankly. He said that he never thought that I would really beat him. He used the same trick when he was teaching at another high school for arts, and when teachers play this trick, the student mostly say they are so sorry and cry but we were such a formidable foe.

[7]Fatal encounter with Park Jinyeong (JYP)
In 2000, the two biggest incidents of my life happened. I met (Park) Jinyeong, who lead me to be a singer, and my mother passed away. I will first talk about how I met Jinyeong. I joined an underground dance team in junior year of my high school. I lived with them, cooking and washing up the dishes, and also danced at the clubs in Itaeweon and Hongik University, which were the "in place" at that time. My family was going through hard times at that time. My father had been in the trade business but after repeated failures, he left us a letter saying that he will return when he's settled and left for Brazil. So, my mother, who had been suffering from diabetes had to support the family. I couldn't understand my mother who kept on working when she was so unwell. I feel that I had been foolish and inconsiderate at that time. I indulged in dance even more as I started to feel dissatisfaction about my parents. One day, I followed a friend who was working as a road manager to a shabby office. Then, oh my, Park Jinyeong walked into the office. That room was the office of Jinyeong's JYP entertainment. Jinyeong saw me, and asked "Can I possibly ask what you do?" I answered, "I dance" and he asked me to send a video tape so he can audition me. 'Wow, will Park Jinyeong, the producer who trained god and Park Jiyun train me to be a singer?' I was so happy at the moment and I sent the tape for audition to him as soon as I came back.

[8] Park Jinyeong pays my mother's hospital bills
(Park) Jinyeong called me after I had sent the audition tape. He said, 'let's release a record' and accepted me as his trainee. I was truly happy, and I danced and practiced singing even harder. While I was absorbed in happiness and working to make my dream come true, my nother's illness worsened severly. My father, who had left for Brazil just like that, came back to Korea after a few months without adapting to the local conditions. My mother played the role of the family's head in place of my father and her illness worsened all of the sudden, but since my mother had been ill frequently from when I was young, I didn't realize that the situation was that serious at that time. My father wandered from region to region even after he had come back, and there was no one to take care of my mother. I also didn't look after my mother well, thinking 'if I'm the only one who works hard for living, so be it.' I told Jinyeong everything about my mother's condition. Then, he said, "I will admit her into the hospital and pay for the bills so you needn't worry," and comforted me. I am truly grateful to him. My mother was hospitalized after that but it was too late by then. At the time my mother was hospitalized, she had severe inflammation already and her entire body had gathered. The people at the hospital also said that I'd better take her home. My mother came back home, and I really feel a lump in my heart when I recall those days. My mother's condition kept on worsening and we took her back to the hospital. Jinyeong and his wife came to the hospital to stay with my mother.

[9] How can someone like you dance?
Although so many people helped, my mother fell into a coma, and passed away just like that. My mother said her last words as she passed away. She told me to look after my sister well, and I promised her to do so. Also, in my heart, I told myself over and over to do my best and become the best. My heart still aches when I think of my mother. I could have shown her how well I am doing if only she could wait a little more... When my heart breaks I recall how I neglected my family while I could have been really good. I practiced even harder after my mother passed away. Jinyeong didn't teach things one by one but he showed the way to do them. Our company made a video tape with 12 soul dance motions and 9 steps and I practiced until I got tired of it. When Jinyeong wasn't busy, he'd visit the studio to see me dancing and teach me. But he never said a word of compliment to me. Nowadays he often says "great or good job" but in those days, he used to discourage me, saying "how can someone like you dance? It will never work." That was his way of training. When Jinyeong couldn't train me because of his music works in the US, I had to fight against loneliness. I stayed at the studio until late after everybody's gone home to compose dances and practice and at times, I was really lonely and depressed. So, the method I came up with was to practice singing and dancing in the subway and buses.

[10] Fighting against loneliness
I got so tired practicing alone. So I practiced like a crazy on the way to the studio and back home. I sang to the music loudly, composed dances that will fit the song, and danced in the subway and buses openly. To others, I was an 'insane' guy. Although I felt uneasy that I might not become a singer after Jinyeong left for the US to become a producer, but I fought against loneliness and practiced hard alone. And Jinyeong came back from the US after completing his work as a producer. So, I thought I'd be working on my album right away, but Jinyeong said that his album is to be released first because he has a good song. So, my debut album was postponed to August. And I composed the dance for <But I'm Taken>. Although not the entire dance for the song is done by me, there is a lot of my dance in <But I'm Taken>. Also, I worked as Jinyeong's dancer. Although it was a good chance to experience the stage, but going everywhere with Jinyeong everyday and practicing was very difficult. While Jinyeong talked to his wardrobes and road managers or resting, I was still practicing without a rest. I had to sing automatically whenever Jinyeong waves his hand, and I repeated singing the same song almost a hundred time a day. Each time, I got hit on the head because I "get the wrong notes again". Getting hit in the head sounds like nothing but being hit on the same spot again hurts quite a bit.

[11] Working on my album has setbacks and delays
While I was back dancing for (Park) Jinyeong, I think I sang the song <Baby, Bay> alone, a number that is in my album, almost a hundred times. In the van where others were sleeping and resting, I sang the song endlessly to the waving of Jinyeong's hand. I kept on practicing like that and waited for August when my album would be released. Then, as August came, the situation changed again. It was time to release(Park) Jiyun's album, who's in the same management company. My album was postponed to November again. My anxiety grew in those series of events. After working on Jiyun's album, Jinyeong left for the US again. I held onto practicing singing in uneasiness as I had nothing else to hang onto. I wondered if I'll ever release my own album after all these hard working for 2 years and that I was growing old for a dance singer. Upon his return to Korea around February this year, Jinyeong said "let release your album this time for real" and recording was over in 1 month. The recording didn't take long because all songs had been out already. At last, the debut stage of <Bad Man> was on April 28. I wanted to show everything I had practiced so far - the song and the dance - but it didn't go as well as I had thought. Although I didn't make any particular mistake, I was tense and couldn't move my body freely. But I told myself 'it will be the end if I don't do it right this time' and faced my fans contiuously, and I gradually gained self-confidence.

[12 ending] I want to succeed as a fashion designer as well
The comment that made me feel the worst since I started to perform as a singer was "why aren't you singing live?" Since I practiced singing so hard, I was sure that I can sing live. But since I wasn't experienced much and being a newbie, I had to lip-synch on stage more than not. I was left distressed until I sang live at of MBC TV in end of June. People complimented that "I thought you danced well, but you sing well too" and they were surprised on the other hand. Hearing compliments after singing live was the best memory I have until now. And my greatest wish is to become a singer who sings live well. It's been only three months since my debut. I was known by the song and its succeeding song is getting even more popularity among fans. So, I will be working hard until the end of this year. Recently, I've challenged the new territory of acting. I will be playing the role of a 'player' in a sitcom and I find acting very interesting. I want to show my all-round talent that sings and acts well, and later, I want to succeed as a fashion designer. My biggest dream now it to stand tall as a successful singer in 10 years, and by then, I will start design studies. And in 20 years from now, I want to be acknowledged as a designer too.
I thank all the fans for reading the star story of a three month old newbie singer's star story. (2002)

Credit: Raina@rainscent