Ji-hoon nagyon boldog volt, és minden erejét a pályára való készülésre koncentrálta. Eszelősen dolgozott, mert érezte, hogy álmai beteljesülésének küszöbén áll, hiszen a sors mégis megadta számára a vágyai valóra váltásának esélyét.
Ettől kezdve szinte folyamatosan az ügynökség próbatermeiben töltötte az idejét, sokszor kényszerűségből is, mivel még a hazautazásra sem volt pénze. Tudták róla, hogy nem megy jól a sora, de a valós élethelyzetét senkinek sem panaszolta el.
Pedig az édesanyja egyre többször szorult életmentő orvosi beavatkozásra, melyet nem volt egyszerű megszerezni a számára. Koreában nincs általános társadalombiztosítási rendszer, többnyire a nagyobb és tehetősebb cégek esetében a munkáltatók gondoskodnak a dolgozóikról. A kezelésekért minden esetben alkalmanként kell fizetni, és ha ez elmarad, elmarad az orvosi beavatkozás is.
Az édesanya a két gyerekkel a házuk elvesztése és a férje távozása után egy kicsi, lepusztult bérelt lakásban lakott, de ennek a költségeit is egyre nehezebben tudták fizetni a betegen üzemeltetett kis bolt bevételeiből.
 |
| 2000-0001 |
Ji-hoon próbálta megállni a helyét a színpadon, a tanulásban, igyekezett családfőként viselkedni, gondoskodni a beteg anyjáról, ellátni és segíteni a húgát, hajnali munkákat vállalt az iskola mellett, és küzdött a művészügynökségek arroganciájával. Életének ebből az idejéből elképesztő történeteket idézett fel a későbbi dokumentumfilmekben, az éhezés stációinak és az egyéb nehézségeknek minden felnagyítása nélkül, nem mentesen az érzelmektől, de mégis csendesen, bölcsen mosolyogva. És ettől az elfogadó és megértő szelídségtől különösen hátborzongatóvá vált a még akkor is csak a húszas éveiben járó ifjú ember minden egyes szava, melyet a legtermészetesebb módon osztott meg a nyilvánossággal.
Koreában természetesen nem ő az egyetlen, aki átélte ezeket a nehéz időket, sokkal inkább egy teljes generáció közös tapasztalatáról beszélhetünk. Ám az nem kétséges, hogy Ji-hoonra hatványozottan mért csapásokat a sors. Helyzetének folyamatos ingadozása a siker, a népszerűség és a teljes kilátástalanság mezsgyéjén különösen idegőrlő lehetett. Bár a koreai kultúrában máshol húzódnak az intimitás határai, és nagyon nehéz megérezni-megérteni a szélesebb értelemben vett, egész néplelket átható családfogalmat, amely talán jobban érthetővé tenné ezt a publikum előtti érzelmi lemeztelenedést, Ji-hoon tiszta és ártatlan őszintesége mindezzel együtt is mellbevágó marad. Bár számunkra sem ismeretlen az elviselhetetlen lelki terhek oldásának hasonló módozata: "Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek". [1]
Raint 2003-ban egy baráti társaságban arról kérdezték, hogy miért éppen egy házat vásárolt, amint lehetősége nyílt rá. Ezt válaszolta:
"Rain: - Nos, megvan az oka. Mire hatodikos lettem az általános iskolában, az apám padlót fogott a kávé-, vagy tudjátok... valami ilyesmi vállalkozásával. Sőt, nemcsak csődbe ment, hanem, értitek? A másoktól felvett kölcsön egyidejűleg a családi életünket is meghatározta. Akkor emiatt eladták a házunkat, azt a kétszintes családi házat, ahol akkoriban éltünk. Képzeljétek, az a ház teljesen mások kezébe került. Egy nap jöttem haza az iskolából. Tudjátok hová? Hát tényleg egy olyan vaskapus bármelyik-pillanatban-összedőlhet házba Yongsanban. (Barát: Igen, és is jártam benne.) Be kellett mennem abba a házba, ami három szobából állt. Tudjátok, hogy milyen kicsik voltak azok a szobák? Ha valaki kinyújtózva lefeküdt bennük, már nem maradt egy lépésnyi hely sem.
Egyik barát: - Úgy érted, hogy a lába kilógott a bejárati ajtón?
Rain: - Valóban, amikor az apám barátai meglátogattak bennünket a nyár végén, a gyerekeknek kint kellett aludni.
Egyik barát: - Te mégis jó cipőben lógtál, ugye?
Rain: - Az volt az a cipő, amit azután vettem, hogy összegyűjtögettem rá a pénzem. Nehéz volt a dolgot felfognom, mivel ami történt... (kimaradt rész) Mindegy, ilyen sikeressé nőttem fel, amit az apám most igazán kedvel.
Egyik barát: - Igen, tényleg tetszik neki." [2]
Sajnos ismerjük azt a jelenséget, amikor egy sztárgyártó gépezet gátlástalanul rájátszva az emberek együttérző képességére, megteremti egy-egy üdvöskéjének saját "mítoszát". Így lesz mindenkinek "nehéz gyermekkora", mellyel még a közepes tehetségeket, vagy az amúgy eladhatatlan sztárocskákat is igyekeznek a közönség szívébe belopni. Talán felmerül bennünk a gyanú, hogy Rain történetében is tetten érhetünk valami hasonlót. A média szenzációhajhász kíváncsiságában, a fájdalmas múlt újra és újra előcitálásában mindenképpen. De tegyük a szívünkre a kezünket: az alábbi történetek közül melyiket találnánk vonzónak magunkról a közönségünk számára? Melyiket tennénk közzé szívesen saját magunkról?
Rain azonban megtette, mégpedig egyetlen ok miatt: kíméletlen őszinteséggel őrzi annak tudatát, hogy honnan indult.
"Egyáltalán nem volt teánk, ezért csak üresen forraltam fel a vizet és állni hagytam, hogy később megihassuk. Nem tudtam, hogy az már néhány napos volt, és éjszaka kimentem, hogy igyak egy kicsit. Tudtam, hogy nem tettem bele teát, mégis kis szemcsék ízét éreztem. Szóval megittam, felkapcsoltam a lámpát, és megláttam, hogy egy csótány rakta le oda a petéit. Ötletem sincs, hogy mennyi ideig ültem ott. Annyira éhes voltam, jó íze volt, amikor megrágtam... De amikor rájöttem, hogy mi volt az... Irtózatosan éreztem magam." [3]
"Ah… Még azelőtt, hogy debütáltam, karácsony volt, az édesanyám pedig nagyon beteg, így nem volt otthon pénzünk. Nem volt pénzem a buszjegyre, ezért nem tudtam öt napig hazamenni. A buszjegy 500 wonba került [~120 Ft], de nem akartam másoktól pénzt kérni. Az összes többi gyakornok hazament. Én pedig ugyanazt a koszos és átizzadt pólót hordtam egy hétig. Végül kaptam egy bőrfertőzést, és nem sok ennivalóm volt két-három napig. Akkor felkaptam a telefont, és három emberre gondolhattam, egyik volt közülük Kim Tae-woo. Ajh… Aznap volt karácsony, havazott, és a szerelmesek kéz a kézben sétáltak az utcákon. Étel illata szállt fel a földszinti Udong-étkezdéből. Annyira éhes voltam, hogy már lopáson gondolkodtam. És abban a pillanatban Tae-woo belépett az ajtón és azt kérdezte: “Hát te mit csinálsz?” Hozott egy egész csomó kenyeret. Azt hittem, egy égi lény szállt a földre. Ragyogott a szemem. A ragyogás vele érkezett." [4]
"Láttam már életem zsákutcáját, amely nem vezet sehová. Volt olyan idő, amikor éheztem, mert egyáltalán nem volt pénzem. Még ma is úgy tűnik, mintha semmi sem változott volna. Feldühödök attól, ha nem engednek enni. Amikor még gyakornok voltam, JYP a többi tanonccal együtt egyszer elvitt engem is egy kínai étterembe. Egyszerre annyira megteltem, hogy már egy falat se ment le a torkomon, de teljesen kétségbe is estem ott attól, hogy abbahagyjam az evést, mert arra gondoltam, hogy akkor kell sokat ennem, amikor éppen lehetőségem van rá. Ezért miután kihánytam magam a mellékhelyiségben, visszamentem, hogy újra egyek. Én tudom, hogy mit jelent éhesnek lenni." [5]
Ebben a kilátástalan helyzetben JYP azzal tudott Ji-hoon segítségére lenni, hogy olyan munkához segítette, amelyet az iskola és a gyakornoki tanulmányai mellett a saját szakmai hasznára is tudott fordítani. Az év nyarától háttértáncos lett Park Ji-Yoon énekesnő mellett, mellyel az alapvető megélhetését fedezni tudta.
🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧
MEGJEGYZÉSEK / NOTES:
[1] Karinthy Frigyes: Előszó
[2] The Star Human Drama - Rain, dokumentumfilm, 2003
[3] Rain Is Coming, dokumentumfilm, 2008
[4] 7 Rainmakers, dokumentumfilm 2003
[13] The Cloud - 비, Ji-hoon Jung... and Rain (e-book)
2000-0001 Screenshot by Harudo11
🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése