 |
| 20001104-0006 |
Az egyik 2000 vége felé tartott próbán JYP figyelt fel Ji-hoon iszonyú gondterheltségére, és megkérdezte tőle, hogy mi nyomasztja. A fiú először elhárította a kérdést, de órákkal később nagy nehezen mégis megosztotta vele a kétségbeejtő otthoni helyzetet. Ez nyilván nem lehetett könnyű a számára, mert JYP-nek amúgy is hálás volt, és bizonyára úgy érezte, hogy a családi problémái már végképp nem rá tartoznak. De JYP érzékeny ember, és megértve a fiú a helyzetét azonnal akcióba lépett. Az alábbiak megértéséhez tudni kell, hogy Koreában a lakásokban hagyományosan padlófűtés van, ezért alakult ki a közvetlenül a meleg padlóra való ágyazás szokása.
"Park Jin-young: Igen, a motiváció egyszerűen... tényleg kétségbeejtő volt. De honnan tudhattam volna... Nem tudtam róla addig a napig, amíg Rain nem jött oda hozzám és azt nem mondta, "Hyung..." Én pedig: "Mi van?" - "Tudnál nekem segíteni?" Úgy tűnt, hogy valami nagyon rossz dolog történt. "Az édesanyám beteg." Erre én: "Miért nem mondtad ezt eddig? Ugorj be az autóba!" Magam vezettem az autót a házáig. A kis házban hideg volt a padló. Nem volt fűtés. Az anyja ott feküdt a hideg padlón. Én: - Cukorbetegsége van? Meg akartam ölni Raint, amiért nem mondta el nekem. Szóval betettük őt az autóba, és elvittem Korea egyik legnagyobb kórházába. De megtudtam, hogy ez már tényleg túl későn történt." [1]
JYP ettől kezdve figyelmesen gondoskodott róluk, még a kórházba is rendszeresen bejárt. De hiába vállalta a kezelés költségeit, már túl késő volt.
Ji-hoon végigélte, amint gyönyörű és fiatal édesanyja az utolsó heteiben iszonyú kínokat állt ki. Az orvosok már lemondtak róla, hazaküldték a kórházból, de rövidesen újra vissza kellett vinni.
"Miközben el voltam merülve a boldogságban és azon dolgoztam, hogy az álmomat valóra váltsam, az édesanyám betegsége sokkal rosszabbra fordult. Az apám, aki egyszerűen csak elment Brazíliába, néhány hónap múlva visszatért Koreába anélkül, hogy alkalmazkodott volna a helyi viszonyokhoz. Az édesanyám töltötte be a családfő szerepét az apám helyett, és a betegsége hirtelen rosszabbodott, de mivel a gyerekkoromtól kezdve az édesanyám gyakran volt beteg, nem érzékeltem, hogy mennyire súlyos volt akkor a helyzet. Az apám vidékről vidékre vándorolt még azután is, hogy visszatért, és senki sem volt, aki vigyázott volna az anyámra. Én sem viseltem eléggé a gondját az édesanyámnak, mert azt gondoltam, "ha csak én vagyok az egyetlen, aki keményen dolgozik a megélhetésért, hát legyen". Elmondtam mindent Jinyeongnak az édesanyám állapotáról. Azután azt mondta, "felvetetem a kórházba és fizetni fogom a számlákat, szóval nem kell aggódnod", és vigasztalt engem. Igazán hálás vagyok neki. Ezután az édesanyám kórházba került, de addigra már túl késő volt. Mire bekerült a kórházba, már súlyos gyulladása volt, ami az egész testére kiterjedt. Azt mondták a kórházi emberek, hogy a legjobb lenne hazavinni. Az édesanyám hazajött, de tényleg egy követ érzek a szívemben, amint felidézem azokat a napokat. Anyám állapota egyre rosszabb lett, így visszavittük a kórházba. Jinyeong és a felesége is bejöttek, hogy az édesanyám mellett legyenek." [2]
A maga tizennyolc évével a fiú korábban nem igazán ismert rá, hogy a betegségnek már nem csak egy újabb stációjával szembesül. Mióta eszét tudta, édesanyját mindig betegnek látta, ezért a helyzet nem tűnt rendkívülinek a számára. Szinte biztos, hogy ameddig lehetett, az anya is titkolta a valóságot a gyermekei előtt. Amikor pedig nyilvánvalóvá vált az állapota súlyossága, a vég már túl közeli és elkerülhetetlen volt.
A tragédiát közvetlenül megelőző karácsonyi időszak Ji-hoon számára mindennek volt inkább nevezhető, mint a szeretet ünnepére való készülődésnek. Egyetlen nap embertelen eseményeit elevenítette fel nyolc évvel később, és ekkor beszélt a haragról és az önvádról is, amely benne éledt. Abba a napba egy erős felnőtt is beleroppant volna.
Ji-hoon édesanyja a karácsonyi ünnepek utáni napon, 2000. december 27-én halt meg. A fiú teljesen össze volt zavarodva és kegyetlen lelkiismeret-furdalás gyötörte minden miatt, amiről úgy gondolta, hogy nem tudta megadni édesanyjának. Sem azt, hogy jó fia legyen, sem azt, hogy gondoskodni tudjon róla. Három adag instant leves - ez volt az utolsó ajándéka, amit venni tudott, és az édesanyja örült ennek is. Utolsó kívánságok, kimondott és ki nem mondott fogadalmak súlya szakadt rá, köztük a legfontosabb, hogy énekesként és színészként is nagy dolgokat fog majd véghezvinni.
Édesanyja mindig is bízott a sikerében, és Ji-hoon ennek a bizalomnak teljes mértékben meg akart felelni. Az utolsó mondatok egyike, melyet édesanyja a fia lelkébe vésett: "Ha kitartóan próbálsz bármit, amit tényleg neked kell, ahhoz a fény is megérkezik."[3]
Egy év múlva, anyja halálának első évfordulóján Ji-hoon az általános fogadalmát egy konkrét cél kitűzésére változtatta: hatalmas csúcs bevételét tűzte ki maga elé, és ettől kezdve ennek meghódítása lett a mozgatórugója: ő lesz az ország legnagyobb előadóművésze.
A már említett kegyetlen napról szóló beszámolót a televíziós interjúból kiemelve több külföldi sajtócikk is közzétette. A történtek annyira elképesztőek, hogy az egyik kínai cikk fordítója óvatosan meg is jegyezte: valószínűleg a szövegben szereplő kórházi pofont képletesen kell érteni. A filmben azonban a gesztus, amely Rain szavait kíséri, nem hagy kétséget a valóság felől.
 |
| 2000-0022 Rain a kórházi történetet idézi fel a Shin Hae-chullal folytatott beszélgetésben |
"Rain: - Számomra a leg... Az a pillanat, amikor nagyon meg akartam ölni valakit... a kórházban volt. Az édesanyám szenvedett akkor (a súlyos cukorbetegségétől). Ha akkor lett volna pénzem, kezelhették volna, felügyelték volna az állapotát és jó körülmények között gyógyulhatott volna. Tovább kellett volna tartania az életének. De nem volt pénzünk, ezért a kórház nem részesítette a megfelelő kezelésben. Túl fiatal voltam ahhoz, hogy tudjam, nem csinálhatják azt, amit gondolnak, hogy tenniük kellene, de most már tudom. Azt mondták. "Ha anyádat életben akarod tartani, hozz pénzt". Hogyan tudtam volna pénzt szerezni?
Shin Hae-chul: - Mennyi idős voltál akkor?
Rain: - A középiskola harmadik éve felé jártam. Ez volt, ami döntött. Egy ember életét eldöntötte a pénzt. Én pedig kaptam egy pofont a kórházban. De bérbeadó meg ezt a helyzetet is rosszabbá tette. Régebben az apámmal és a húgommal éltem. De az IMF (gazdasági válság) miatt az apám karrierje nem ment jól. Külföldre ment, hogy jobb munkát keressen. Én voltam a feje az egész családnak. A hideg téli évszakban a bérbeadó azt kérte a két támasz nélküli gyerektől, hogy azonnal költözzenek ki "Még ma vigyétek el a cuccaitokat. Már másokkal kötöttem szerződést erre a szobára."
Shin Hae-chul: - Az édesanyád kórházban volt?
Rain: - Igen, az anyám kórházban volt. Éppen haldoklott, mert nem volt pénzünk (a gyógyítására).
Shin Hae-chul: - A hideg téli szezonban?
Rain: - Igen, a téli hidegben. Nem sírtam egykönnyen, de letérdelve könyörögtem a bérbeadónak. Kértem, hogy legyen tekintettel a családom helyzetére... Az édesanyámnak volt letétbe helyezett biztosítéka a boltra, amit működtetett. Megígértem, hogy kifizetem a bérleti díjat miután megkapom a letétet. Később megtudtam, hogy a testvérem és az én életem biztosítása érdekében az édesanyám már kivette a depozitot és elmentette egy bankba, hogy a jövőben majd mi használni tudjuk. Úgy tűnik, hogy az anyukám már tudta, hogy mi vár rá. Tudta, hogy hamarosan meg fog halni, ezért előkészített dolgokat. Kétségbe voltam esve. A szoba még meleg sem volt. A húgom szorosan beburkolózott egy takaróba és úgy ült a hideg szobában. Mindenki olyan boldognak tűnt az ünnepi időszakban, amikor a karácsony már közel volt. Miért csak nekem kell elszenvednem ezt? A fürdőszobában két törölközőt szorítottam a számra és csendesen sírtam. Attól féltem, hogy a húgom meghallja. Szégyelltem magam előtte, és magam előtt is. Igazán nehezen sírtam abban az időben.
(...)
Rain: - És sírtam a fürdőszobában. Egy csomó gyűlöletet növesztettem magamban akkoriban. Felhívtam a rokonainkat és a barátainkat azokban az időben, de senki sem ajánlotta fel a segítségét. Csak a nagynénénk segített. Azt mondta a húgomnak: "Most elvesztetted az otthonodat, de csak gyere és élj velem". Tehát a húgom összecsomagolta a dolgait és a nagynéném otthonába ment. Csak a nagynénénk nyújtott segítséget. Valóban... mindenki az ellenségem volt abban az időben. A világ így bánt velem. Rendben, akkor szembeszállok ezzel a világgal. Mindenki az ellenségem volt, beleértve a barátokat és a rokonokat is. Mindenki, a családomon kívül. Az anyám olyan beteg volt, de senki nem jött se meglátogatni, sem segíteni. Tenni akartam valamit abban a kétségbeesett hangulatban, de nem tehettem túl sokat. Részmunkaidőben tudtam dolgozni. Így bár kerestem egy kis pénzt, de az vajmi kevés volt a kezelés költségeihez képest. Könnyekkel a szememben kértem JYP segítségét. JYP segített nekem. De már túl késő volt, amikor segített. Ha korábban elmondom neki, jobb lehetett volna a helyzet. (JYP) bátyám segített elintézni az anyám temetését, ami illendően lett megtartva. Mindenki az ellenségem volt akkoriban. Gyűlölettel telve határoztam el, hogy küzdeni fogok a világgal. De ez gyerekes volt. Olyan voltam, mint egy hajthatatlan kemény kő. Most olyan vagyok, mint a rugalmas bambusz. Most azt tanulom, hogy amit akkor éreztem, az nem volt az egész élet. A világ ilyen. Túl korán találtam a világot kegyetlennek. Véres könnyeket ejtettem. Amit még most is bánok, hogy ha rugalmasabb lettem volna, ha nem lettem volna olyan ostoba, akkor talán az édesanyám még most is életben lenne. Ezt bánom a legjobban." [4]
"Látszott, hogy édesanyám nagy fájdalmaktól szenvedett. A halála előtt tizenöt nappal erős fájdalmak között volt. Az egész teste fel volt dagadva, nem tudott mozogni. A lába is nagyon sebes volt, olyan volt, mintha rothadásnak indult volna, tényleg nagyon fájdalmas volt. Az elkövetkező napokban már nem volt hely a testén, ahová injekciózhattak volna, ezért nyolc csövet kellett behelyezni a nyakába. Akkoriban mentálisan és érzelmileg is nagyon nyomorult voltam. Alig volt ennivalóm és állandóan éheztem. De azokban az időkben úgy gondoltam, hogy a mentális és lelki fájdalom, valamint az éhezés semmi volt anyám gyötrelmeihez hasonlítva. Kitartás és tűrés, azt hiszem, hogy akkor tanultam meg ezeket." [5]
"A legutolsó dolog, amit az édesanyámért tettem, hogy vásároltam egy olyan... olyan 3 perces instant algaleves csomagot. Ő mégis nagyon élvezte. De ez volt mindenünk, amikor középiskolás voltam. Mind a mai napig sajnálom és bűntudatot érzek emiatt, és anya... hmm... én mindig... ennyi idő után... beszélni erről... nagyon nehéz újra megnyitni a régi sebeket... de... Hogy nem kaphatott kezelést, mert nem engedhettük meg magunknak, az kimondhatatlan szenvedést okoz mindannyiunknak. Tényleg úgy van, ahogy mondom: senki sem segít és senki sem akarja tudni." [6]
"Valójában, amikor először hallottam, hogy anyám azt mondja, szeretné ha a testét elhamvasztanák, az olyan sajnálattal töltött el, hogy először belesajdult a szívem. De most, hogy ilyen módon látogathatom őt a hamvasztása után, ez valójában olyan tisztának tűnik. Őszintén szólva, az édesanyám nem szeretett unatkozni, nem szeretett egyedül lenni.
Most úgy érzem, ő is azt remélte, hogy együtt lehet ezzel a sok emberrel.
Azt hiszem, hogy majd keresni fogok egy családi nyughelyet, hogy együtt lehessek vele...
Hmm, hallottam, hogy külföldön az emberek a halott családtagjaik csontmaradványait egy szép urnába helyezik. Sőt, még arra is gondoltam, miért is ne pihenhetnének a hamvai a házon belül, de kissé túlságosan is félénk vagyok ezt megtenni, mivel az emberek, akik nem tartoznak a családomhoz, úgy vélhetik, hogy ez különös és idegen.
Talán majd egyszer, szeretném ha csak egy kicsit szélesebb körben is elterjedt szokássá válna saját házban tartani, ha tényleg így lehetne, mert gyakorlatilag ez nem szokás Koreában. (Nagyot sóhajt)
Még így, ezen a módon is nagyon sok erőt tudok kapni tőle, amikor eljövök ide, mert úgy térek vissza a munkába, hogy újra azt mondom: "Hajrá, most gyerünk Rain, gyerünk." Anyámnak hála, nem tudok eltévelyedni. Anyámnak hála, nem tudnak eltéríteni egyáltalán, csak haladok előre...
Valaki azt mondta: "Ha csak előre nézel és mész anélkül, hogy látnád a melletted lévő embereket és dolgokat, azt lehet, hogy ezt később bánni fogod." Úgy tűnik, hogy bizonyos értelemben igaz, amit mondtak...
Mégis, az anyám, és nem mások adják az értelmét annak, hogy csakis előre tekintve megyek. Mert történt egy fogadalom anya és fia között, és mert az biztos, hogy nekem be kell tartanom az ígéretemet." [3]
 |
| 2000-0023 |
Az 2000-2001-es év fordulójának rideg valósága a következő volt:
Ji-hoon még édesanyja temetéséről beszélve sem említette soha az édesapját, csak azt, hogy abban is JYP volt a segítségére, és egyszer nevesítette egyik iskolai barátját, Boomot is. Nem tudjuk, hogy magát a szertartást neki kellett-e "családfőként" végigvinnie, és azt sem, hogy ennek a tragédiának a túlélésében, feldolgozásában volt-e valaki a segítségére.
Úgy tűnik, hogy az édesapjával elhidegültek egymástól, de legalábbis maradt éppen elég helyrehozni való a kapcsolatukban. Ma már tudjuk, hogy az újbóli egymásra találás még éveket vett igénybe. Az édesapa kálváriájáról nyilván egy önálló történetet lehetne írni. Azonban egy évtizeddel később, Rain katonai bevonulásakor egy üzenetében a twitteren írt egy mondatot, melyet távol álljon tőlünk, hogy félremagyarázzunk. Sok mindent jelenthet ez a mondat, takarhat nagyon mély fájdalmat is. De tagadhatatlan, hogy a feleség halála és a fiú időleges távozása közti összevetésnek van egy különös mellékíze: "Nagyon nehezen vettem az édesanyjának a halálát, de nem ilyen mértékben. Azután, hogy a fiam elment, a szívemben nagy ürességet éreztem, és azóta folyton az emeleten találom magam a szobájában. Nem tudok másra gondolni, csak a fiamra." [7]
Ji-hoon egyedül maradt a testvérével, akiről anyjának tett ígérete szerint gondoskodnia kellett. Átmenetileg azonban a család teljesen atomizálódott, Ji-hoon az ügynökségnél kapott szálláslehetőséget, a húga a nagynénjénél lakott. Ji-hoon az édesanyja halála körüli, emberpróbáló időszakban fejezte be a felső középiskolát, és a záróvizsgák mellett készülnie kellett az egyetemi felvételire is. Mindezek mellett még dolgozott is, mert valamiből meg kellett élnie. Igaz, hogy most már olyan munkát végezhetett, ami a szakmai fejlődését szolgálta, mert JYP hozzásegítette ehhez is.
A vele történtek minden lenyomata rajta van Ji-hoon arcán azon a fényképen, melyet a középiskola vége felé készítettek róla. Az alapvetően kedves, mosolygós fiú megszokott portréja helyett meggyötört arcot és fénytelen tekintetet látunk. Kevés ilyen arccal szembesülünk az életbe induló fiatalok többnyire sugárzó tablóképei, iskolai évkönyvbeli fotói között.
 |
| 1999-0001 |
 |
| 20001115-0002 |
A család utáni vágy és a családtagjai sorsáért érzett felelősség azonban egy percre sem hunyt ki benne. Korábban idéztük a válaszát, hogy miért vásárolt az első adandó alkalommal egy házat. Most annak a döntésnek a megértéséhez fűz hozzá Rain még egy fontos magyarázatot:
"Néztem édesanyám szenvedését a krónikus cukorbetegségében, és soha nem fogom elfelejteni a kinézetét azokból a napokból. Ha a családunk képes lett volna kifizetni a kórházi számlákat, amikor édesanyám kórházba került, akkor mind a mai napig boldogan együtt élhetnénk. De nem volt olyan sok pénzünk, szóval nem tudtuk, így aztán elveszítettük őt. Kínomban rengeteget sírtam. Képtelen vagyok megpihenni, mivel akkor valamit elhatároztam. Ahhoz mérten, amit édesanyám átélt, az én fájdalmam nem volt semmi. Fiatalon, ott megfogadtam magamnak ezek valóra váltását: kompetensnek lenni, pénzt szerezni, gyorsan felnőni, és elérni, hogy az egész családom együtt éljen." [8]
A szikáran koppanó kijelentések nagyon mély érzelmi traumát takarnak. Ennyi csapás sok volt egy 18 éves fiúnak. Ha eddig a vágya és a személyes bizonyításkényszere hajtotta erőn felüli munkavégzésre, akkor ettől kezdve a benne dolgozó erőmű egy nehezen lebomló hajtóanyagot kapott. Ji-hoonban elkezdett kiépülni az önhibáztatás rendszere, mely minden elkövetett aprócska gyermeki rosszalkodás és kamaszos csínytevés hatalmasra növesztett mozaikját beleillesztette saját "rosszaságának" összképébe. Az önvád az anyának tett poszthumusz ígéret teljesítésében remélte a feloldást, ezáltal bizonyítva, hogy az anya önfeláldozása nem volt értelmetlen és hiábavaló.
"Számomra a szó, hogy “anya”, az életem igazi értelme, és az ok arra, hogy éljek. Anyám az én vallásom, olyan nekem, mint az Isten. Ezért ha bármikor elfáradok, akadályokkal szembesülök, mindig az édesanyámra gondolok." [5]
🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧
MEGJEGYZÉSEK / NOTES:
[1] Hip Korea, Discovery Channel, dokumentumfilm Rainről
[2] Rain bemutatkozása az első honlapján, 2002
[3] The Star Human Drama - Rain, dokumentumfilm, 2003
[4] Shin Hae-chul's Special Edition - Rain, 2008.12.26.
[5] 7 Rainmakers, dokumentumfilm 2003
[6] Rain Is Coming, dokumentumfilm, 2008
[7] Twitter, https://twitter.com/kichun4379, 2011.10.12.
[8] Idézetek Raintől, The Cloud, e-könyv, http://rain-cloud.co.kr/quotation/rain.html
20001112-0009, 20001104-0006, 20001118-0001 Screenshots by Harudo11
2000-0022
Pillanatfelvétel a Shin Hae-chul's Special Edition - Rain, 2008.12.26. műsorból
2000-0023
Pillanatfelvétel a Hip Korea c. dokumentumfilmből
1999-0001, 20001115-0002 Internet
🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧🌧
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése