Végtelen erőfeszítés, végtelen kitartás, végtelen szerénység. (Rain vezérelve)

Tudtam, hogy ránézésre nem tűnök valami nagy számnak, a megjelenésem sem túl vonzó, de a bensőm elég rendkívüli. Minden színpadra lépés előtt azt mondom magamnak, hogy én vagyok a legjobb, és minden előadás után ugyanúgy azt, hogy nem én vagyok. Ezért minden fellépés előtt 120 százalékosan kell felkészülnöm, hogy az előadáson 100 százalékos teljesítményt tudjak nyújtani. Ennek érdekében minden álló nap folyamatosan képzem magam. Már nagyon hosszú ideje alváshiányban szenvedek, mert ha éppen nem dolgozom, akkor vagy edzek, vagy a koreográfiákat és a dalokat próbálom. Éppen úgy, mint a filmfelvételek idején, ha valamit nem csináltam jól, képtelen vagyok aludni. Akár színészként, akár énekesként, a legjobbat kell tudnom kihozni magamból. De nem kell aggódni, hogy most nincs elegendő időm az alvásra, jut arra majd bőven a halálom után. (Rain)

Ez a fiatalság, ez az egészség... és a túlcsorduló önbizalom... az erőfeszítés, amit az oly hihetetlen előadásai sikeres megvalósításáért tett... és a tehetség, amit felmutat, ezek töltenek el spontán tisztelettel engem. Azt gondolom, hogy a történelem a fontos személyiségek között fogja jegyezni. Úgy, mint aki színészként és zenészként egyaránt sikeres lett. ...
Ami igazán meglepő Ji-hoonban, az az, hogy egyfajta düh, bosszúvágy és szomorúság, az összes efféle sötét, komor negatív motiváció az ő esetében rendkívül optimista és derűs módon ölt testet.
(Park Chan-wook rendező)

Gerstner Anna: Amikor erősen esett az eső (novella)





Esett az eső, hevesen és kitartóan, szakadt az égből, pergett a levelekről, csurgott a háztetőkről, csobogott a házak ereszcsatornáiban, zubogott a patak megáradt vizében. Ömlött, mintha dézsából öntötték volna. A patakocska körül minden zöld volt, sötéten burjánzott a fű és a gaz, fák és bokrok nőtték be gazdagon a partját. Még néhány szál nád is sarjadt, a folyás mentén följebb, eltakarva a felületes szemlélők elől a vízben virgoncan ficánkoló apró halacskákat. A kertek nem nyúltak le a partig, a házak csak valamivel odébb kezdődtek, jobb és bal oldalon egyaránt. A levegő szinte tapinthatóan súlyos volt a párától, mintha ő maga akart volna cseppfolyóssá válni, vagy még inkább mintha még magukból a levegőrészecskékből is víz szivárgott, folydogált volna mint kicsiny, megrepedt tartályokból, addig-addig, míg egyszer csak cseppé formálódva látható alakot nem ölt, és le nem hullik a földre, vagy a többi víz közé, azonnal összeolvadva velük, folyamatos mozgásban, benne maradva az örök körforgásban. A föld fölött ködgomolyagok úsztak lustán tapadósan, sietség nélkül, mert nemigen volt légmozgás, ami hajtotta volna őket. A fűszálak meghajoltak, a fák is lehajtották kissé a fejüket, érezve a víz súlyát, amely mindig lehúzta őket, hiába rázták meg magukat újra meg újra, hogy a súlytöbblettől valahogy szabaduljanak. A virágok szirmai is lekonyultak kelyheik fölött, mint síró ember nedvesen összeragadó szempillái. A madarak elhallgattak, a rovarok bemásztak a föld alá, vagy megbújtak valahol a fű mélyén: csak a kis halak ficánkoltak továbbra is vidáman és élénken egymást kerülgetve, játszadozva. Minden más látható élőlény lógatta az orrát, és csöpögött.
Egy különösen nagy és erős fa is állt a víz mellett. Ágai vastagok voltak, de tartása kissé görnyedt, bizonyára a napfény felé próbált elhajolni. Egyik földközeli ága mélyen benyúlt a patakmeder fölé, szinte párhuzamosan a talajjal, mesterséges hidat alkotva a két part között, melyet bátran használhatott egy biztos léptű ember. Az ág közepén egy kislány ült, a lábát lógatva, és a vizet nézte, előrehajolva, roppant elgondolkozó arccal. Állát a tenyerébe támasztotta, orra hegyéről és előrehulló fonott, barna copfjai végéből egyenletesen csöpögött az esővíz. Nem lehetett több tizenkét évesnél. Nem viselt kabátot, csak egy bő, barna pulcsit, rövid, kék szoknyát, és egy vajszínű harisnyát, amely szürkére színeződött a magába szívott víztől, és súlyosan tapadt a lábára. Láthatólag nem érdekelte a nedvesség, szinte mozdulatlanul ült, rezzenéstelen szemekkel meredve maga elé, csak a lábát lendítette meg néha egy kissé, majd hagyta szabadon himbálózni. Kétoldalt, a házakban égtek a lámpák, be lehetett látni az ablakokon, ahol nem volt behúzva a függöny. Az emberek bent tettek vettek, ültek, járkáltak, beszéltek, élték az életüket, de a lány egy pillantásra sem méltatta őket, sem az ablakokon kiömlő sárga fénypászmákat. Minden érzékét, a szimatát, a hallását, tapintását, látását, ízlelését, lekötötte az eső. Nyelve hegyét kissé kidugta, hogy fölfogja vele a homlokáról csorgó cseppeket.
Az eső újult erővel zendített rá, erősen dobolt a háztetőkön és a leveleken, mintha hirtelen megelégelte volna ezt a lagymatag tempót, mert valami sürgős tennivaló jutott az eszébe, és sietve ki akarta volna adni az erre a területre kiszabott vízmennyiséget, hogy aztán szaladhasson tovább más szomjazó tájakra. Sűrűn hullottak a cseppek, a föld már nem győzte inni magába. Új csermelyek és patakok keletkeztek, apró medreket vájva maguknak a földben, keresték az elfolyási lehetőséget. Valahol a távolban halványat villant az ég, majd rá hat másodpercre távoli morajlás hallatszott. Az esőcseppek még hangosabban vertek vizet és földet, mintha még súlyosabbak és tömörebbek lettek volna, mint eddig. Még egy távoli villámlás, majd dörgés következett. A kislány a faág közepén ekkor összerezzent, majd lassan fölnézett, mintha megérintették volna. Tekintetét a part egy bizonyos pontjára emelte, ahol egyszerre csak sűrűbben kezdett hullani az eső, mint máshol. Hatalmas vízcseppek hullottak ott, mint egy-egy ágyúgolyó. Már szinte nem is lehetett látni köztük a levegőt. A levelek felsóhajtottak, és egyszerre mintha az egész táj figyelt volna. A szakadó esőből azon a helyen egy ember alakja formálódott ki néhány másodperc alatt. A kislány elkerekedett szemmel figyelte. Vízből volt az egész, és mégsem omlott a földre, mintha egy láthatatlan forma tartotta volna. Aztán egyszerre már nem csak vízből volt. A vízen, mint valami egyre vékonyodó burkon keresztül fekete és bőrszín szűrődött át. Egy igazi ember volt ott, csillogó buroktól körülvéve, mintha egy tükörbe lenne bezárva. Végül a vízburok egyszer csak leszakadt róla, és hangos placcsanással terült el a földön, mintha hirtelen megszűnt volna a testet és a vizet egymáshoz vonzó láthatatlan erő. Vízcsöppek repültek szanaszét onnan, ahol földet ért az embernyi víztömeg.
Egy férfi – vagy még inkább egy fiú állt ott lehajtott fejjel, ökölbe szorított kézzel: a korát nehéz lett volna pontosan megmondani. Arca fiatal volt és angyali, szemeit hosszú szempillák árnyékolták, de teste egy felnőtt férfié volt, hibátlanul tökéletes. Nem viselt felsőrészt, csak egy fekete farmernadrágot, amit öv tartott a csípőjén. Mezítláb volt, fekete haja csapzott. Fölemelte a fejét, és a vastag fa törzséhez lépett. A kislány érdeklődve nézte néhány pillanatig, aztán megszólalt.
- Ismerlek téged! Vagy legalábbis tudom, hogy ki vagy. Te vagy Rain, a koreai pop-sztár. A nővéremnek van rólad egy posztere a szobája falán, innen tudom. Néha csókot is nyom a papírszádra – a kislány vidáman kuncogott.
- Szervusz! - A fiú ránézett, és elmosolyodott. Mosolyában volt valami csintalan, és igazán kisfiús. - Igen, én vagyok az – mondta, és szégyenlősen elnevette magát. - Nem gondoltam, hogy találkozok itt valakivel. Te ki vagy?
- Gréti - a kislány megvonta a vállát. - Itt lakom a szomszéd házban. Abban a nagy fehérben ott. - mosolygott. - Nem sok érdekeset lehet rólam tudni. Tizenegy éves vagyok, van egy nővérem, meg egy bátyám, a maga módján mind a kettő lökött, én meg iskolába járok, és túl sok leckét adott fel ma az angoltanár. Semmi kedvem hozzá. De te – mutatóujját kinyújtva a fiú felé bökött – te sokkal érdekesebb vagy. Te híres is vagy, meg az esővel jöttél ide. Mit keresel itt?
- Utazom – mondta. - Amerre az eső megy.
- És merre megy az eső?
- Amerre szükség van rá, gondolom. No meg amerre a szél fújja.
- Akkor azért utazol, mert szükség van rád ott, ahova mész? - a kislány a homlokát ráncolva próbálta feldolgozni a hallottakat.
A fiú hanyagul a fának támaszkodott. A fatörzsön lefelé patakzó víz a kezére csurgott, és végigfolyt az ujjától a könyökéig. - Máskor azért is. De most nem rám van szükség, hanem az esőre. Én csak szeretek az esővel lenni.
- Mindig szeretsz az esővel lenni?
- Mindig.
- És nem fázol meg, ha mindig vizes vagy?
- Én? Soha! - a fiú cinkosan rákacsintott. - Inkább ő fázik meg tőlem. Mondom is neki néha, hogy vegyen már föl valami meleget, de sosem hallgat rám, és végül mindig tüsszögni, és villámlani kezd.
A lány gyanakodva nézett rá. - Te most hülyeségeket beszélsz.
- Még az sem lehetetlen.
- Azért ez furcsa. - A lány közelebb araszolt hozzá a faágon, kezeit óvatosan rakosgatva a csúszós kérgen. - Mármint hogy mindig az esővel vagy. Én is szeretek az esővel lenni, tudod. Olyankor minden olyan élő. Viszont minden olyan szomorú is. Nem, nem is szomorú, inkább bánatos. Ha mindig csak az esővel lennék, akkor örökké csak bánatos lennék. De te nem látszol bánatosnak. Nagyon vidáman tudsz mosolyogni.
A fiú nem állhatta meg nevetés nélkül a kislány őszinte, kíváncsian kutakodó pillantását. - Ó, bennem mindig van valami bánatos. Még olyankor is, amikor vidám vagyok. Ez elsőre talán nem is látszik. De tudod, én már megértem huszonhét évet, és huszonhét évbe sok bánat belefér.
- Persze. - A kislány hátrahajtotta a fejét, aztán bosszúsan prüszkölt, mert egy esőcsepp az orrába folyt. - De azért ez így mégiscsak sántít. Anyu már harmincnyolc éves, és biztos vagyok benne, hogy nem mindig szomorú, se első ránézésre, se másodikra. De mondd csak! - emelte fel hirtelen az ujját, mert láthatólag szöget ütött valami a fejében. - Akkor ezért hívnak téged Rainnek? Mert az esővel annyira szeretitek egymást? A rain azt jelenti, hogy eső, igaz?
A fiú rákacsintott. - Mégiscsak megy neked ez az angol.
A lány büszkén visszakacsintott rá. - Á, csak úgy belemászik a fejembe, tudod. De attól még nem igazán szeretem. Meg a tanár nénit sem. De – hirtelen megdörzsölte a fülét, mintha nem akarna hinni neki – te most magyarul beszélsz? Nem értem. Lehet az, hogy te tudsz magyarul? Koreában milyen nyelvet beszélnek?
- Koreait. - A fiú fölvonta a szemöldökét. - Persze, hogy most tudok magyarul. Az ember lelke minden nyelven tud. Csak nem gondoltad komolyan, hogy hús-vér valómban együtt tudok röpködni a zivatarral?
A kislány erre a szemét is megdörzsölte, amitől rögtön belement egy csomó víz. Félig vakon, fintorogva pislogott le a fiúra. - Nem tudom mit gondoltam... – elbizonytalanodva abbahagyta a szeme dörzsölését, és pislogott még párat. - Ez sehogy se stimmel. Ha ez csak a lelked, amelyik itt támaszkodik a fának, akkor hogy lehet, hogy én látlak téged? Fogadjunk, hogy ha most erre jönne egy felnőtt, egyszerűen keresztülnézne rajtad! - diadalmasan kipislogta a szeméből az utolsó vízcsöppet, és elvigyorodott.
- Persze, hogy keresztülnézne – a fiú jelentőségteljesen feléje bólintott a fejével. Mint ahogy rajtad is. Ha benéznél a nagy fehér házatok fölső ablakán, akkor látnád, hogy ott ülsz az ablakpárkányon, a kezedben egy tollal, az öledben meg az angol füzeted van, gondolom, és úgy nézel magad elé, mint aki nem is látja az ölében a füzetet.
A kislány egy pillanatig elakadt lélegzettel bámult rá, aztán hangosan felkacagott, és hirtelen meg kellett kapaszkodnia, hogy le ne billenjen. Aztán a nyakát nyújtogatva nézett a nagy fehér ház felé. - Tényleg! - kiáltott fel. - Rettentő bamba képet vágok. Ha a bátyám most látna, azt mondaná, olyan vagyok, mint egy boci. - Huncutul nézett a fiúra a szempillái alól. - Szóval ezért csodálkoztál, hogy itt találtál engem! Miért, te most éppen hol vagy és mit csinálsz?
- Hadgyakorlatozom egy katonatáborban.
A kislány hitetlenkedve megrázta a fejét. - Nem is hiszem el!
- Miért? Nem szeretem jobban, mint te az angol leckét. De kötelező, úgyhogy megcsinálom. Te is jobban tennéd, ha rendesen nekiülnél. Az angol tényleg fontos – bátorítóan rámosolygott.
- Jaj, ne prédikálj te is!
A fiú szája csücske a füléig szaladt. - Igenis, kapitány, nem prédikálok. A lényeg az, hogy nem ez a kedvenc időtöltésem, de kötelező, úgyhogy csinálom. Persze szívesebben utazom az esővel. Világos, nem?
- Világos – a kislány lemondó fintorral bólintott. - De utálom azt a szót, hogy kötelező! - hallgatott egy sort.
- Rain... - mondta halkan, mintegy önmagának. - Szóval te eső vagy? - halkan sóhajtott. - Nem hiszem, hogy igazán az vagy. Eső már volt a születésed előtt is. Ha te is a része vagy, hogy lehetett volna nélküled?
A fiú csöndesen mosolygott. - Honnan tudod, hogy nem voltam a része? Lehet, hogy benne éltem, és aztán az esőből születtem meg, de még mindig vissza-visszatérek belé.
- Ezt te sem tudod biztosan? - A kislány kérdően nézett rá.
- Nem nem tudom. De talán lehetséges, nem?
- Lehetséges. - A csönd néhány percere elmélyült közöttük, csak a világ ázott hangjai lengték be körülöttük a levegőt.
- Az jutott eszembe... – a lány óvatosan elhallgatott – ...hogy ha már itt vagy, kérdeznék tőled pár dolgot.
A fiú erre hangos nevetésben tört ki. - Hiszen mást se csináltál egész idáig!
- Jó, jó. De nem úgy értem. Nem olyan kérdéseket. Hanem szakmaiakat.
A fiú szája félig tátva maradt. - Szakmaiakat?!
A lány félénken biccentett. - Igen. Tudod, te nagyon ügyes vagy, és nagyon híres, és mindent elérsz, amit csak akarsz. Legalább is ezt mondta a nővérem. És én – éledő bátorság, és reménykedés keverékével fölpillantott, és hátradobta arcába lógó copfjait. - én táncosnő szeretnék lenni.
A fiú lassan, komolyan bólintott, de a szája csücskében mosoly bujkált. - Szóval innen fúj a szél! No jól van, akkor halljam, miket szeretnél kérdezni!
A lány nagy levegőt vett. - Hát először is... velem az a legnagyobb baj, hogy én soha semmit nem tudok eléggé akarni. Itt van például az angol. Te is mondtad, én is tudom, hogy tényleg fontos. Nem hülyeség megtanulni. Én ezt értem. De mégse tudom magam sohase rávenni. Sőt, ha anyu nagyon nyüstöl, hogy menjek tanulni, akkor az ölembe veszem az angol könyvet, a tetejére meg rárakom a „Kétévi vakációt”, és azt olvasom, amíg meg nem hallom, hogy anyu közeledik az ajtómhoz. Akkor a Kétévi vakációt gyorsan becsúsztatom a könyvespolc alá, és mire anyu belép,
már pont úgy nézek ki, mint aki angolt tanul. És én aztán haragszom magamra, hogy nem tanultam angolt, de legközelebb mégis megint így csinálom. Mert amikor oda jutok, akkor túl nagy a kísértés. És én járok táncolni is, és jó lenne, ha gyakorolnék itthon, de annak se tudok soha nekikezdeni. Pedig azt még szeretem is! - a kislány szomorúan nézett maga elé. Lehet, hogy egyszerűen úgy születtem, hogy gyenge az akaratom, és ezzel nincs mit tenni. De ha tudod, mondd meg nekem: hogyan kell akarni?
- Mindenki tud akarni – jelentette ki a fiú mélységes meggyőződéssel. - Ha valami elég fontos a számodra. A lényeg, hogy az agyadban meglegyen letisztulva, feketén és fehéren, mindennél világosabban a dolog, amiért küzdeni akarsz. A lelked legmélyéig érezned kell a bizonyosságot, hogy te akarod azt a dolgot. És szeretned kell, szeretned azt, amit választottál, lelked egész tüzével. Ha megvan ez a tűz, a szeretet tüze, onnantól az már táplálja az akaratodat.
- És honnan van a tűz?
- Mindenkinek máshonnan. Mindenkinek máshogy kell megtalálni, a saját életútján. Valaki könnyebben találja meg, valaki nehezebben. Azok, akik sokat nélkülöztek, akik tudják, mit jelent valami fontos dolognak a hiánya, általában könnyebben találják meg. Akiknek mindig jó dolguk volt, azok ritkán tudnak igazán akarni valamit. Persze köztük is van, aki tud. Magadnak kell megtalálnod, mi az a dolog ezen a világon, ami föl tudja szítani a lelked tüzét. Minden lélekben van felszítani való parázs, hiszen azért lélek. Lehet, hogy tényleg a tánc az az oxigén, amire a te lelked parazsának szüksége van. Ha az, akkor talán csak a megfelelő pillanatra, vagy a megfelelő élettapasztalatra vár, hogy föllobbantsa. De az is lehet, hogy mégsem a tánc lesz az életed lángja. Ne aggódj, biztosan rájössz majd, és megtalálod.
- Nem nagyon értem – jegyezte meg aggódva a kislány. - Vagyishogy csak egy kicsit értem. Azt hiszem. Nem vagyok benne biztos.
- Nem baj. Ha majd rátalálsz, már tudni fogod, hogy miről beszéltem. Addig is pedig reményt ad, és ösztönöz a keresésre. Talán holnap, talán tíz év múlva, de az élet szólni fog neked, és tudtodra fogja adni, hogy mit akar tőled, miért választott ki téged hogy élj, és akkor tudni fogod azt is, hogy te mit akarsz őtőle.
- Egészen biztos? - feléje nyújtotta a kezét. - Megígéred?
- Ó, igen. Megígérem. - Gyönyörű mosoly ragyogta be Rain arcát. A szó, az ígéret egy pillanatra összekötötte őket. Aztán Rain maga elé tartotta a kezét, és felnézett az égre. - Akarsz még valamit kérdezni? Az eső már szeretne továbbállni.
- Vagyis te is szeretnél továbbállni?
- Igen. Tudod, az esővel a leggyorsabb utazni.
- Na jól van. - A lány lekecmergett a faágról, talpra ugrott, és megállt előtte. Hát akkor örültem a szerencsének. - Kinyújtotta a kezét egy kézfogásra, de aztán visszahúzta. - Ti csak meg szoktatok hajolni, igaz?
- Azért szívesen kezet fogok veled – a fiú kinyújtotta a kezét, és kezet fogtak. - Én is örültem a szerencsének.
Mindketten szélesen egymásra vigyorogtak. - Viszlát Gréti! És sok szerencsét a
tűzkereséshez!
Viszlát Rain! És köszönöm! - Nézte, ahogy a fiú körül hirtelen felszaporodnak az esőcseppek. Mindketten búcsút intettek egymásnak Aztán a lánynak hirtelen eszébe jutott még valami. - Hé Rain! Kiáltotta a fiú gyorsan elmosódó alakja felé! A nővérem megpukkadna, ha ezt elmesélném neki! Kár, hogy sose hinné el! - Még látta felvillanni a fiú csintalan angyalmosolyát.
Aztán a zivatar tovaröpült a szél szárnyán, és az egyik vastag felhőpamacs szélén átszűrődött az első napsugár. A lány visszamászott a faágra és behunyta a szemét. A körvonalai lassan elmosódtak és elenyésztek. Ugyanebben a pillanatban a szomszéd fehér ház ablakpárkányán egy barna copfos kislány nyújtózott egy nagyot, majd lemászott a padlóra, hogy összeszedje elgurult tollát.






(A novella a Cloud Hungary által meghirdetett SZÓZUHATAG 2013 pályázatra érkezett.)








































Nincsenek megjegyzések: