Végtelen erőfeszítés, végtelen kitartás, végtelen szerénység. (Rain vezérelve)

Tudtam, hogy ránézésre nem tűnök valami nagy számnak, a megjelenésem sem túl vonzó, de a bensőm elég rendkívüli. Minden színpadra lépés előtt azt mondom magamnak, hogy én vagyok a legjobb, és minden előadás után ugyanúgy azt, hogy nem én vagyok. Ezért minden fellépés előtt 120 százalékosan kell felkészülnöm, hogy az előadáson 100 százalékos teljesítményt tudjak nyújtani. Ennek érdekében minden álló nap folyamatosan képzem magam. Már nagyon hosszú ideje alváshiányban szenvedek, mert ha éppen nem dolgozom, akkor vagy edzek, vagy a koreográfiákat és a dalokat próbálom. Éppen úgy, mint a filmfelvételek idején, ha valamit nem csináltam jól, képtelen vagyok aludni. Akár színészként, akár énekesként, a legjobbat kell tudnom kihozni magamból. De nem kell aggódni, hogy most nincs elegendő időm az alvásra, jut arra majd bőven a halálom után. (Rain)

Ez a fiatalság, ez az egészség... és a túlcsorduló önbizalom... az erőfeszítés, amit az oly hihetetlen előadásai sikeres megvalósításáért tett... és a tehetség, amit felmutat, ezek töltenek el spontán tisztelettel engem. Azt gondolom, hogy a történelem a fontos személyiségek között fogja jegyezni. Úgy, mint aki színészként és zenészként egyaránt sikeres lett. ...
Ami igazán meglepő Ji-hoonban, az az, hogy egyfajta düh, bosszúvágy és szomorúság, az összes efféle sötét, komor negatív motiváció az ő esetében rendkívül optimista és derűs módon ölt testet.
(Park Chan-wook rendező)

RAIN KRÓNIKA: KRÍZIS ÉS TRAUMA

🇬🇧 »»»
««« RAIN KRÓNIKA: SZÍNÉSZETI TANULMÁNYOK 1998-2000    
                    




Kicsit visszatekintve az előzményekre: Ji-hoon az általános iskola két utolsó évében a tánctanulás érdekében ugyan követett el kihágásokat, de összeszedve magát és a tanulmányi eredményét is rendezve, a Sungmun alsó középiskola tanulója lett. Éppen úgy tűnt, hogy apai rábólintással végre az iskola és a tánc is összebékíthető, hiszen ebben az időben már fellépésekre is járt. A harmadév 1997-ben pedig meghozta számára az addigi legnagyobb eredményt: az év vége felé a Fanclub nevű formáció tagja lett, mely a bemutatkozására készült. Közben Ji-hoon felvételt nyert a tekintélyes Anyang Művészeti Középiskolába, és az első két tanév során, 1998-99-ben az iskolával párhuzamosan a már sikereket is megélő popcsapattal dolgozott.



0000_00_00-00092  A vidám kép egy barát születésnapján készült.



A helyzet rendeződésébe azonban kegyetlenül beleszólt az 1997-es ázsiai bankválság. Ji-hoon családja addig viszonylag jó anyagi körülmények között élt, de a gazdasági krízis következtében a családfő kávét és rizssüteményeket árusító vállalkozása is növekvő nehézségekkel szembesült. Több hullámban érte el őket a válság szele. Néhány egyre nehezebb periódus átvészelése után az apa cége végleg tönkrement. Elveszítették a megélhetési forrásukat jelentő vállalkozásukat, a kölcsöntartozás miatt a házukat, és ezzel a család elindult az anyagi lecsúszás lejtőjén.

Mivel ekkor Koreában nagyon nehéz volt munkához jutni, a családfenntartók közül sokan Brazíliában szerencsét próbálva igyekeztek az otthon maradt családtagok megélhetését biztosítani.

Ji-hoon családjának erről az időszakáról annyit lehet tudni, hogy az édesapja is így próbált boldogulni, 1999. júliusában ezért elhagyta a családját. (Ez az időpont nagyjából egybeesik a Fanclub feloszlásának idejével, illetve közvetlenül követi azt.) Azonban Brazíliában nem járt sikerrel, és néhány hónap elteltével visszautazott Koreába. Ott kísérelt meg új egzisztenciát teremteni, de a vidék különböző pontjain, távol a családjától dolgozott ugyancsak egy pékségben, de most alkalmazottként.

"A családom nehéz időkön ment át akkortájt. Apámnak kereskedelmi vállalkozása volt, de ismétlődő kudarcok után hagyott nekünk egy levelet azzal, hogy vissza fog térni ha rendbe jött, és elment Brazíliába." [4]

Teljes homály fedi, hogy az apa ekkoriban milyen kapcsolatot tartott az egyre inkább napi megélhetési nehézségekkel szembesülő családjával. Lehet, hogy a következtetés téves, de a rendelkezésre álló mozaikok alapján úgy tűnik, mintha teljesen magukra hagyta volna őket. Rain későbbi visszaemlékezéseiben, amelyekben erről az időszakról beszél, soha nem említi az édesapját.

Ji-hoon egész addigi világa összeomlott. A családja széthullott, életének komfortos kulisszái drasztikusan lecsupaszodtak, a rokonok, barátok hirtelen eltűntek, és nemcsak a helyzet miatt érzett megalázottsággal, de hamarosan az éhezéssel is farkasszemet nézett.


0000_00_00-00093




Ji-hoon édesanyja a családi vállalkozásban dolgozott, majd annak tönkremenetele és a férje külföldre távozása után egyedül maradt a két gyerekkel. Ekkor egy kis boltot működtetve próbálta megszerezni a család ellátásához minimálisan szükséges bevételt. Azonban fiatalkorától cukorbetegséggel küzdött. A hétköznapok túléléséhez szükséges alapvető szükségletek mellett ebben az elkeserítő időszakban egyre inkább háttérbe szorult a saját betegségének kezelése, végül sem az alapvetően szükséges gyógyszerek beszerzésére, sem orvosi ellátásra nem futotta a pénzükből.  Az anya erején felül dolgozott, miközben az egészségi állapota egyre inkább leromlott. Amikor munkaképtelen lett, ő maga és két iskolás gyereke is a teljes nélkülözés szintjére süllyedt.

Ji-hoon számára talán a legnehezebb időszak a Fanclub feloszlásakor következett be 1999 közepén, amikor a felső középiskola második osztályába járt. Édesanyja már nem tudott a család ellátásáról gondoskodni, az ő reményei pedig szertefoszlottak azzal, hogy ismét az utcára került.








Bár a világ legtöbb térségében általában véve a férfiak érzik feladatuknak a család anyagi szükségleteinek biztosítását, meg kell említeni, hogy a hagyományosan patriarchális gondolkodású és berendezkedésű Koreában ez hatványozottan érvényesül. A tradícióknak megfelelően a feladat a családfőé, ha pedig ő akadályoztatva van ebben, akkor a feladat a legidősebb fiúra száll. Nem lehet eltekinteni Ji-hoon helyzetének megértésében attól, hogy váratlanul őrá szakadt ez a felelősség, különösen, amikor már az édesanyja sem volt képes a családfőt helyettesíteni. Ji-hoon ekkor alig múlt 17 éves és iskolás. A szíve tele van reményekkel, minden késztetése egyetlen irányba húzza, de az élet hirtelen áthatolhatatlannak tűnő falakat emel köréje. Kétségbeesése, elkeseredése, és a benne egyre növekvő düh senki számára nem okozhat meglepetést.


Minderről 2008-ban beszélt, amikor talán ösztönösen védekezve az újra feltoluló érzésekkel szemben, (valamint ha helyes az angol fordítás) váratlanul harmadik személyben fogalmazott magáról:

"A fiatal Ji-hoon súlyos szegénységben élő gyerek volt. Egyszer öt napig éhezett, mert nem volt ennivaló. Mindig azon csodálkozott: miért van az, hogy a világ ilyen kemény velem? Képzeljék el, hogy milyen volt egy gyereknek az alsó és felső középiskolában azon gondolkodni, hogy miért akarja a világ, hogy szenvedjek? Miért fordított nekem hátat a világ?" [11]


A helyzetét tovább súlyosbította a magányosság terhe is. A későbbi nyilatkozatokban a nagynénjét és a mentorát, Park Jin-youngot említette, mint azokat a személyeket, akikhez segítségért fordulhatott. Kettőjük közül JYP-t azonban már csak a krízisidőszak vége felé ismerte meg.

Ji-hoon számára a felnőttek világa csődöt mondott. A pénz kíméletlen, minden emberi érzést és késztetést felülíró hatalmát egy életre megtanulta. De megtanulta megbecsülni az emberi önzetlenséget is azon kevesek példájából, akik segítséget nyújtottak neki, bármilyen csekély mértékű is volt az.

A Fanclub fellépései talán jártak némi bevétellel a csapat tagjai számára. Ha így volt, akkor ennek elvesztése Ji-hoont különösen érzékenyen érinthette. Később mindenféle munkát elvállalt hajnalonként, mielőtt iskolába ment. Nyilvánvaló, hogy ebből nem lehetett eltartani egy családot. Ji-hoon számára egyetlen esély kínálkozott: mielőbb visszajutni a szórakoztatóipar berkeibe, és előadóként megszerezni a szükséges bevételeket. Tehát kétségbeesett küzdelembe kezdett ennek érdekében. Meghallgatásokra járt, amelyeken sorozatos, megalázó indokú elutasításban részesült. A biztonságot jelentő családi élet összeomlása mellett úgy tűnt, hogy a szakmai jövő kapuja is bezárult előtte. A Fanclub feloszlása utáni, hosszú hónapokig tartó, teljes marginalizálódással fenyegető vergődés mélypontján végre 1999 végén rámosolygott a szerencse, és a JYP Entertainment gyakornokainak sorába kerülhetett, mely azt jelentette, hogy táncos-énekes szólistaként fog debütálni.
 
Nagyon boldog volt, és minden erejét a pályára való készülésre koncentrálta. Eszelősen dolgozott, mert érezte, hogy álmai beteljesülésének küszöbén áll, hiszen a sors mégis megadta számára vágyai valóra váltásának esélyét. Ám azonnal el is vett valami pótolhatatlanul fontosat.

Ji-hoon ettől kezdve szinte folyamatosan az ügynökség próbatermeiben töltötte az idejét, sokszor kényszerűségből is, mivel még a hazautazásra sem volt pénze. Tudták róla, hogy nem megy jól a sora, de a valós élethelyzetét senkinek sem panaszolta el.

Pedig az édesanyja egyre többször szorult életmentő orvosi beavatkozásra, melyet nem volt egyszerű megszerezni a számára. Koreában nincs általános társadalombiztosítási rendszer, többnyire a nagyobb és tehetősebb cégek esetében a munkáltatók gondoskodnak a dolgozóikról. A kezelésekért minden esetben alkalmanként kell fizetni, és ha ez elmarad, elmarad az orvosi beavatkozás is.

Az édesanya a két gyerekkel a házuk elvesztése után egy kicsi, lepusztult bérelt lakásban lakott, de ennek a költségeit is egyre nehezebben tudták fizetni. Az elmaradások miatt végül a tulajdonos kíméletlenül utcára tette őket, nem törődve azzal sem, hogy anyjuk kórházi kezelése miatt csak a két gyerek volt otthon.

Ji-hoon próbálta megállni a helyét a színpadon, a tanulásban, igyekezett családfőként viselkedni, gondoskodni a beteg anyjáról, ellátni és segíteni a húgát, munkát vállalt az iskola mellett, és küzdött a művészügynökségek arroganciájával. Életének ebből az idejéből elképesztő történeteket idézett fel a későbbi dokumentumfilmekben, az éhezés stációinak és az egyéb nehézségeknek minden felnagyítása nélkül, nem mentesen az érzelmektől, de mégis csendesen, bölcsen mosolyogva. És ettől az elfogadó és megértő szelídségtől különösen hátborzongatóvá vált a még akkor is csak a húszas éveiben járó ifjú ember minden egyes szava, melyet a legtermészetesebb módon osztott meg a nyilvánossággal.

Koreában természetesen nem ő az egyetlen, aki átélte ezeket a nehéz időket, sokkal inkább egy teljes generáció közös tapasztalatáról beszélhetünk. Ám az biztos, hogy Ji-hoonra hatványozottan mért csapásokat a sors. Helyzetének folyamatos ingadozása a siker, a népszerűség és a teljes kilátástalanság határán különösen idegőrlő lehetett. Bár a koreai kultúrában máshol húzódnak az intimitás határai, és nagyon nehéz megérezni-megérteni a szélesebb értelemben vett, egész néplelket átható családfogalmat, amely talán jobban érthetővé tenné ezt a publikum előtti érzelmi lemeztelenedést, Ji-hoon tiszta és ártatlan őszintesége mindezzel együtt is mellbevágó marad. Bár számunkra sem ismeretlen az elviselhetetlen lelki terhek oldásának hasonló módozata: "Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek" [12]


Raint 2003-ban egy baráti társaságban arról kérdezték, hogy amint lehetősége nyílt rá, miért éppen egy házat vásárolt. Ezt válaszolta:

"Rain: - Nos, megvan az oka. Mire hatodikos lettem az általános iskolában, az apám padlót fogott a kávé- vagy tudjátok,  valami ilyesmi vállalkozásával. Sőt, nemcsak csődbe ment, hanem, tudjátok, a másoktól felvett kölcsön egyidejűleg a családi életünket is meghatározta. Emiatt akkor eladták a házunkat, a kétszintes családi házat, ahol akkoriban éltünk. Képzeljétek, az a ház teljesen mások kezébe került. Egy nap jöttem haza az iskolából. Tudjátok hová? Hát tényleg egy olyan vaskapus bármelyik-pillanatban-összedőlhet házba Yongsanban. (Barát: Igen, és is jártam benne.) Be kellett mennem abba a házba, ami három szobából állt. Tudjátok, hogy milyen kicsik voltak azok a szobák? Ha valaki kinyújtózva lefeküdt bennük, már nem maradt egy lépésnyi hely sem.
Egyik barát: - Úgy érted, hogy a lába kilógott a bejárati ajtón?
Rain: - Valóban, amikor az apám barátai meglátogattak bennünket a nyár végén, a gyerekeknek kint kellett aludni.
Egyik barát: - Te mégis jó cipőben lógtál, ugye?
Rain: - Az a cipő volt, amit azután vettem, hogy összegyűjtögettem rá a pénzem. Nehéz volt a dolgot felfognom, mivel ami történt... (kimaradt rész) Mindegy, ilyen sikeressé nőttem fel, amit az apám most igazán kedvel.
Egyik barát: - Igen, tényleg tetszik neki." [3]


Sajnos ismerjük a jelenséget, amikor egy sztárgyártó gépezet gátlástalanul rájátszva az emberek együtt érző képességére, megteremti egy-egy üdvöskéjének saját "mítoszát". Így lesz mindenkinek "nehéz gyermekkora", mellyel még a közepes tehetségeket, vagy az amúgy eladhatatlan sztárocskákat is igyekeznek a közönség szívébe lopni. Talán felmerülhet bennünk a gyanú, hogy Rain történetében is tetten érhetünk valami hasonlót. A média szenzációhajhász kíváncsiságában, a fájdalmas múlt újra és újra előcitálásában mindenképpen. De tegyük a szívünkre a kezünket: az alábbi történetek közül melyiket találnánk vonzónak magunkról a közönségünk számára? Melyiket tennénk közzé szívesen magunkról?

Rain azonban megtette, mégpedig egyetlen ok miatt: kíméletlen őszinteséggel őrzi annak tudatát, hogy honnan indult.


 "Egyáltalán nem volt teánk, ezért csak üresen forraltam fel a vizet és állni hagytam, hogy később megihassuk. Nem tudtam, hogy az már néhány napos volt, és éjszaka kimentem, hogy igyak egy kicsit. Tudtam, hogy nem tettem bele teát, mégis kis szemcsék ízét éreztem. Szóval megittam, felkapcsoltam a lámpát, és megláttam, hogy egy csótány rakta le oda a petéit. Ötletem sincs, hogy mennyi ideig ültem ott. Annyira éhes voltam, jó íze volt, amikor megrágtam... De amikor rájöttem, hogy mi volt az... Irtózatosan éreztem magam." [11]

"Ah… Még azelőtt, hogy debütáltam, karácsony volt, az édesanyám pedig nagyon beteg, így nem volt otthon pénzünk. Nem volt pénzem a buszjegyre, ezért nem tudtam öt napig hazamenni. A buszjegy 500 wonba került [~120 Ft], de nem akartam másoktól pénzt kérni. Az összes többi gyakornok hazament. Én pedig ugyanazt a koszos és átizzadt pólót hordtam egy hétig. Végül kaptam egy bőrfertőzést, és nem sok ennivalóm volt két-három napig. Akkor felkaptam a telefont, és három emberre gondolhattam, egyik volt közülük Kim Tae-woo. Ajh… Aznap volt karácsony, havazott, és a szerelmesek kéz a kézben sétáltak az utcákon. Étel illata szállt fel a földszinti Udong-étkezdéből. Annyira éhes voltam, hogy már lopáson gondolkodtam. És abban a pillanatban Tae-woo belépett az ajtón és azt kérdezte: “Hát te mit csinálsz?” Hozott egy egész csomó kenyeret. Azt hittem, egy égi lény szállt a földre. Ragyogott a szemem. A ragyogás vele érkezett." [9]

"Láttam már életem zsákutcáját, amely nem vezet sehová. Volt olyan idő, amikor éheztem, mert egyáltalán nem volt pénzem. Még ma is úgy tűnik, mintha semmi sem változott volna. Feldühödök attól, ha nem engednek enni. Amikor még gyakornok voltam, JYP a többi tanonccal együtt egyszer elvitt engem is egy kínai étterembe. Egyszerre annyira megteltem, hogy már egy falat se ment le a torkomon, de teljesen kétségbe is estem ott attól, hogy abbahagyjam az evést, mert arra gondoltam, hogy akkor kell sokat ennem, amikor éppen lehetőségem van rá. Ezért miután kihánytam magam a mellékhelyiségben, visszamentem, hogy újra egyek. Én tudom, hogy mit jelent éhesnek lenni." [13]


Már 2000-ben, az egyik próbán JYP figyelt fel a fiú iszonyú gondterheltségére, és megkérdezte tőle, hogy mi nyomasztja. Ji-hoon először elhárította a kérdést, de órákkal később nagy nehezen mégis megosztotta vele a kétségbeejtő otthoni helyzetet. Ez nyilván nem lehetett könnyű neki, mert JYP-nek amúgy is hálás volt, és bizonyára úgy érezte, hogy a családi problémái már végképp nem rá tartoznak. De JYP érzékeny ember, és megértve a fiú a helyzetét azonnal akcióba lépett. Az alábbiak megértéséhez tudni kell, hogy Koreában a lakásokban hagyományosan padlófűtés van, ezért alakult ki a közvetlenül a meleg padlóra való ágyazás szokása.


"Park Jin-young: Igen, a motiváció egyszerűen... tényleg kétségbeejtő volt. De honnan tudhattam volna... Nem tudtam róla addig a napig, amíg Rain nem jött oda hozzám és azt nem mondta, "Hyung..." Én pedig: "Mi van?" - "Tudnál nekem segíteni?" Úgy tűnt, hogy valami nagyon rossz dolog történt. "Az édesanyám beteg." Erre én: "Miért nem mondtad ezt eddig? Ugorj be az autóba!" Magam vezettem az autót a házáig. A kis házban hideg volt a padló. Nem volt fűtés. Az anyja ott feküdt a hideg padlón. Én: - Cukorbetegsége van? Meg akartam ölni Raint, amiért nem mondta el nekem. Szóval betettük őt az autóba, és elvittem Korea egyik legnagyobb kórházába. De megtudtam, hogy ez már tényleg túl későn történt." [6]


JYP ettől kezdve figyelmesen gondoskodott róluk, még a kórházba is rendszeresen bejárt. De hiába vállalta a kezelés költségeit, már túl késő volt.

Ji-hoon végigélte, amint gyönyörű és fiatal édesanyja az utolsó heteiben iszonyú kínokat állt ki. Az orvosok már lemondtak róla, hazaküldték a kórházból, de rövidesen újra vissza kellett vinni.


"Miközben el voltam merülve a boldogságban és azon dolgoztam, hogy az álmomat valóra váltsam, az édesanyám betegsége sokkal rosszabbra fordult. Az apám, aki egyszerűen csak elment Brazíliába, néhány hónap múlva visszatért Koreába anélkül, hogy alkalmazkodott volna a helyi viszonyokhoz. Az édesanyám játszotta a családfő szerepét az apám helyett, és a betegsége hirtelen rosszabbodott, de mivel a gyerekkoromtól kezdve az édesanyám gyakran volt beteg, nem érzékeltem, hogy mennyire súlyos volt akkor a helyzet. Az apám vidékről vidékre vándorolt még azután is, hogy visszatért, és senki sem volt, aki vigyázott volna az anyámra. Én sem viseltem eléggé a gondját az édesanyámnak, mert azt gondoltam, "ha csak én vagyok az egyetlen, aki keményen dolgozik a megélhetésért, hát legyen". Elmondtam mindent Jinyeongnak az édesanyám állapotáról. Azután azt mondta, "felvetetem a kórházba és fizetni fogom a számlákat, szóval nem kell aggódnod", és vigasztalt engem. Igazán hálás vagyok neki. Ezután az édesanyám kórházba került, de addigra már túl késő volt. Mire bekerült a kórházba, már súlyos gyulladása volt, ami az egész testére kiterjedt. Azt mondták a kórházi emberek, hogy a legjobb lenne hazavinni. Az édesanyám hazajött, de tényleg egy követ érzek a szívemben, amint felidézem azokat a napokat. Anyám állapota egyre rosszabb lett, így visszavittük a kórházba. Jinyeong és a felesége is bejöttek, hogy az édesanyám mellett legyenek." [4]

A maga tizennyolc évével a fiú korábban nem igazán ismert rá, hogy a betegségnek már nem csak egy újabb stációjával szembesül. Mióta eszét tudta, édesanyját mindig betegnek látta, ezért maga a helyzet nem tűnt rendkívülinek a számára. Szinte biztos, hogy ameddig lehetett, az anya is titkolta a valóságot a gyermekei előtt. Amikor pedig nyilvánvalóvá vált a helyzet súlyossága, a vég már túl közeli és elkerülhetetlen volt. 

A tragédiát közvetlenül megelőző karácsonyi időszak Ji-hoon számára mindennek volt inkább nevezhető, mint a szeretet ünnepére való készülődésnek. Egyetlen nap embertelen eseményeit elevenítette fel nyolc évvel később, és ekkor beszélt a haragról és az önvádról is, amely benne ébredt. Abba a napba egy erős felnőtt is beleroppant volna. 

Ji-hoon édesanyja a karácsonyi ünnepek utáni napon, 2000. december 27-én halt meg. A fiú teljesen össze volt zavarodva és kegyetlen lelkiismeret-furdalás gyötörte minden miatt, amiről úgy gondolta, hogy nem tudta megadni édesanyjának. Sem azt, hogy jó fia legyen, sem azt, hogy gondoskodni tudjon róla. Három adag instant leves - ez volt az utolsó ajándéka, amit venni tudott, és anyja örült ennek is. Utolsó kívánságok, kimondott és ki nem mondott fogadalmak súlya szakadt rá, köztük a legfontosabb, hogy énekesként és színészként is nagy dolgokat fog véghezvinni.

Édesanyja mindig is bízott a sikerében, és Ji-hoon ennek a bizalomnak teljes mértékben meg akart felelni. Az utolsó mondatok egyike, melyet édesanyja a fia lelkébe vésett: "Ha kitartóan próbálsz bármit, amit tényleg neked kell, ahhoz a fény is megérkezik."[3]

Egy év múlva, anyja halálának első évfordulóján Ji-hoon az általános fogadalmát egy konkrét cél kitűzésére változtatta: hatalmas csúcs bevételét tűzte ki maga elé, és ettől kezdve ennek meghódítása lett a mozgatórugója: ő lesz az ország legnagyobb előadóművésze.


A már említett rettenetes napról szóló beszámolót a televíziós interjúból kiemelve több külföldi sajtócikk is közzétette. A történtek annyira elképesztőek, hogy az egyik kínai cikk fordítója óvatosan meg is jegyezte: valószínűleg a szövegben szereplő kórházi pofont képletesen kell érteni. A filmben azonban a gesztus, amely Rain szavait kíséri, nem hagy kétséget a valóság felől.



0000_00_00-00094 Rain a kórházi történetet idézi fel Shin Hae-chul interjújában


"Rain: - Számomra a leg... Az a pillanat, amikor nagyon meg akartam ölni valakit... a kórházban volt. Az édesanyám szenvedett akkor (a súlyos cukorbetegségétől). Ha lett volna akkor pénzem, akkor kezelhették volna, felügyelték volna az állapotát és jó körülmények között gyógyulhatott volna. Tovább kellett volna tartania az életének. De nem volt pénzünk, ezért a kórház részesítette a megfelelő kezelésben. Túl fiatal voltam ahhoz, hogy tudjam, nem csinálhatják azt, amit gondolnak, hogy tenniük kellene, de most már tudom. Azt mondták. "Ha anyádat életben akarod tartani, hozz pénzt". Hogyan tudtam volna pénzt szerezni?
Shin Hae-chul: - Mennyi idős voltál akkor?
Rain: - A középiskola harmadik éve felé jártam. Ez volt, ami döntött. Egy ember életét eldöntötte a pénzt. Én pedig kaptam egy pofont a kórházban. De bérbeadó meg ezt a helyzetet is rosszabbá tette. Régebben az apámmal és a húgommal éltem. De az IMF (gazdasági válság) miatt az apám karrierje nem ment jól. Külföldre ment, hogy jobb munkát keressen. Én voltam a feje az egész családnak. A hideg téli évszakban a bérbeadó azt kérte a két támasz nélküli gyerektől, hogy azonnal költözzenek ki "Még ma vigyétek el a cuccaitokat. Már másokkal kötöttem szerződést erre a szobára."
Shin Hae-chul: - Az édesanyád kórházban volt?
Rain: - Igen, az anyám kórházban volt. Éppen haldoklott, mert nem volt pénzünk (a gyógyítására).
Shin Hae-chul: - A hideg téli szezonban?
Rain: - Igen, a téli hidegben. Nem sírtam egykönnyen, de letérdelve könyörögtem a bérbeadónak. Kértem, hogy legyen tekintettel a családom helyzetére... Az édesanyámnak volt letétbe helyezett biztosítéka a boltra, amit működtetett. Megígértem, hogy kifizetem a bérleti díjat miután megkapom a letétet. Később megtudtam, hogy a testvérem és az én életem biztosítása érdekében az édesanyám már kivette a depozitot és elmentette egy bankba, hogy a jövőben majd mi használni tudjuk. Úgy tűnik, hogy az anyukám már tudta, hogy mi vár rá. Tudta, hogy hamarosan meg fog halni, ezért előkészített dolgokat. Kétségbe voltam esve. A szoba még meleg sem volt. A húgom szorosan beburkolózott egy takaróba és úgy ült a hideg szobában. Mindenki olyan boldognak tűnt az ünnepi időszakban, amikor a karácsony már közel volt. Miért csak nekem kell elszenvednem ezt? A fürdőszobában két törölközőt szorítottam a számra és csendesen sírtam. Attól féltem, hogy a húgom meghallja. Szégyelltem magam előtte, és magam előtt is. Igazán nehezen sírtam abban az időben.
(...)
Rain: - És sírtam a fürdőszobában. Egy csomó gyűlöletet növesztettem magamban akkoriban. Felhívtam a rokonainkat és a barátainkat azokban az időben, de senki sem ajánlotta fel a segítségét. Csak a nagynénénk segített. Azt mondta a húgomnak: "Most elvesztetted az otthonodat, de csak gyere és élj velem". Tehát a húgom összecsomagolta a dolgait és a nagynéném otthonába ment. Csak a nagynénénk nyújtott segítséget. Valóban... mindenki az ellenségem volt abban az időben. A világ így bánt velem. Rendben, akkor szembeszállok ezzel a világgal. Mindenki az ellenségem volt, beleértve a barátokat és a rokonokat is. Mindenki, a családomon kívül. Az anyám olyan beteg volt, de senki nem jött se meglátogatni, sem segíteni. Tenni akartam valamit abban a kétségbeesett hangulatban, de nem tehettem túl sokat. Részmunkaidőben tudtam dolgozni. Így bár kerestem egy kis pénzt, de az vajmi kevés volt a kezelés költségeihez képest. Könnyekkel a szememben kértem JYP segítségét. JYP segített nekem. De már túl késő volt, amikor segített. Ha korábban elmondom neki, jobb lehetett volna a helyzet.  (JYP) bátyám segített elintézni az anyám temetését, ami illendően lett megtartva. Mindenki az ellenségem volt akkoriban. Gyűlölettel telve határoztam el, hogy küzdeni fogok a világgal. De ez gyerekes volt. Olyan voltam, mint egy hajthatatlan kemény kő. Most olyan vagyok, mint a rugalmas bambusz. Most azt tanulom, hogy amit akkor éreztem, az nem volt az egész élet. A világ ilyen. Túl korán találtam a világot kegyetlennek. Véres könnyeket ejtettem. Amit még most is bánok, hogy ha rugalmasabb lettem volna, ha nem lettem volna olyan ostoba, akkor talán az édesanyám még most is életben lenne. Ezt bánom a legjobban." [8]

"Látszott, hogy édesanyám nagy fájdalmaktól szenvedett. A halála előtt tizenöt nappal erős fájdalmak között volt. Az egész teste fel volt dagadva, nem tudott mozogni. A lába is nagyon sebes volt, olyan volt, mintha rothadásnak indult volna, tényleg nagyon fájdalmas volt. Az elkövetkező napokban már nem volt hely a testén, ahová injekciózhattak volna, ezért nyolc csövet kellett behelyezni a nyakába. Akkoriban mentálisan és érzelmileg is nagyon nyomorult voltam. Alig volt ennivalóm és állandóan éheztem. De azokban az időkben úgy gondoltam, hogy a mentális és lelki fájdalom, valamint az éhezés semmi volt anyám gyötrelmeihez hasonlítva. Kitartás és tűrés, azt hiszem, hogy akkor tanultam meg ezeket." [9]

"A legutolsó dolog, amit az édesanyámért tettem, hogy vásároltam egy olyan... olyan 3 perces instant algaleves csomagot. Ő mégis nagyon élvezte. De ez volt mindenünk, amikor középiskolás voltam. Mind a mai napig sajnálom és bűntudatot érzek emiatt, és anya... hmm... én mindig... ennyi idő után... beszélni erről... nagyon nehéz újra megnyitni a régi sebeket... de... Hogy nem kaphatott kezelést, mert nem engedhettük meg magunknak, az kimondhatatlan szenvedést okoz mindannyiunknak. Tényleg úgy van, ahogy mondom: senki sem segít és senki sem akarja tudni." [11]

"Valójában, amikor először hallottam, hogy anyám azt mondja, szeretné ha a testét elhamvasztanák, az olyan sajnálattal töltött el, hogy először belesajdult a szívem. De most, hogy ilyen módon látogathatom őt a hamvasztása után, ez valójában olyan tisztának tűnik. Őszintén szólva, az édesanyám nem szeretett unatkozni, nem szeretett egyedül lenni.

Most úgy érzem, ő is azt remélte, hogy együtt lehet ezzel a sok emberrel.

Azt hiszem, hogy majd keresni fogok egy családi nyughelyet, hogy együtt lehessek vele...
Hmm, hallottam, hogy külföldön az emberek a halott családtagjaik csontmaradványait egy szép urnába helyezik. Sőt, még arra is gondoltam, miért is ne pihenhetnének a hamvai a házon belül, de kissé túlságosan is félénk vagyok ezt megtenni, mivel az emberek, akik nem tartoznak a családomhoz, úgy vélhetik, hogy ez különös és idegen.

Talán majd egyszer, szeretném ha csak egy kicsit szélesebb körben is elterjedt szokássá válna saját házban tartani, ha tényleg így lehetne, mert gyakorlatilag ez nem szokás Koreában. (Nagyot sóhajt)
Még így, ezen a módon is nagyon sok erőt tudok kapni tőle, amikor eljövök ide, mert úgy térek vissza a munkába, hogy újra azt mondom: "Hajrá, most gyerünk Rain, gyerünk." Anyámnak hála, nem tudok eltévelyedni. Anyámnak hála, nem tudnak eltéríteni egyáltalán, csak haladok előre...

Valaki azt mondta: "Ha csak előre nézel és mész anélkül, hogy látnád a melletted lévő embereket és dolgokat, azt lehet, hogy ezt később bánni fogod." Úgy tűnik, hogy bizonyos értelemben igaz, amit mondtak... 


Mégis, az anyám, és nem mások adják az értelmét annak, hogy csakis előre tekintve megyek. Mert történt egy fogadalom anya és fia között, és mert az biztos, hogy nekem be kell tartanom az ígéretemet." [3]


0000_00_00-00095



Az 2000-2001-es év fordulójának rideg valósága a következő volt: 

Ji-hoon még édesanyja temetéséről beszélve sem említette soha az édesapját, csak azt, hogy abban is JYP volt a segítségére, és egyszer nevesítette egyik iskolai barátját, Boomot is. Nem tudjuk, hogy magát a szertartást neki kellett-e "családfőként" végigvinnie, és azt sem, hogy ennek a tragédiának a túlélésében, feldolgozásában volt-e valaki a segítségére.
Úgy tűnik, hogy az édesapjával elhidegültek egymástól, de legalábbis maradt éppen elég helyrehozni való a kapcsolatukban. Ma már tudjuk, hogy az újbóli egymásra találás még éveket vett igénybe. Az édesapa kálváriájáról nyilván egy önálló történet lehetne írni. Azonban egy évtizeddel később, Rain katonai bevonulásakor egy üzenetében a twitteren írt egy mondatot, melyet távol álljon tőlünk, hogy félremagyarázzunk. Sok mindent jelenthet ez a mondat, takarhat nagyon mély fájdalmat is. De tagadhatatlan, hogy a feleség halála és a fiú időleges távozása közti összevetésnek van egy különös mellékíze: "Nagyon nehezen vettem az édesanyjának a halálát, de nem ilyen mértékben. Azután, hogy a fiam elment, a szívemben nagy ürességet éreztem, és azóta folyton az emeleten találom magam a szobájában. Nem tudok másra gondolni, csak a fiamra." [14]

Ji-hoon egyedül maradt a testvérével, akiről anyjának tett ígérete szerint gondoskodnia kellett. Átmenetileg azonban a család teljesen atomizálódott, Ji-hoon az ügynökségnél kapott szálláslehetőséget, a húga a nagynénjénél lakott. Ji-hoon az édesanyja halála előtti, emberpróbáló időszakban fejezte be a felső középiskolát, és a záróvizsgák mellett készülnie kellett az egyetemi felvételire is. Mindezek mellett még dolgozott is, mert valamiből meg kellett élnie. Igaz, hogy most már olyan munkát végezhetett, ami a szakmai fejlődését szolgálta, mert JYP hozzásegítette ehhez is.

A vele történtek minden lenyomata rajta van Ji-hoon arcán azon a fényképen, melyet a középiskola vége felé készítettek róla. Az alapvetően kedves, mosolygós fiú megszokott portréja helyett meggyötört arcot és fénytelen tekintetet látunk. Kevés ilyen arccal szembesülünk az életbe induló fiatalok többnyire sugárzó tablóképei, iskolai évkönyvbeli fotói között.



1999_00_00-00084
2001_00_00-00091





























A család utáni vágy és a családtagjai sorsáért érzett felelősség azonban egy percre sem hunyt ki benne. Korábban idéztük a válaszát, hogy miért vásárolt az első adandó alkalommal egy házat. Most annak a döntésnek a megértéséhez fűz hozzá Rain még egy fontos magyarázatot:

"Néztem édesanyám szenvedését a krónikus cukorbetegségében, és soha nem fogom elfelejteni a kinézetét azokból a napokból. Ha a családunk képes lett volna kifizetni a kórházi számlákat, amikor édesanyám kórházba került, akkor mind a mai napig boldogan együtt élhetnénk. De nem volt olyan sok pénzünk, szóval nem tudtuk, így aztán elveszítettük őt. Kínomban rengeteget sírtam. Képtelen vagyok megpihenni, mivel akkor valamit elhatároztam. Ahhoz mérten, amit édesanyám átélt, az én fájdalmam nem volt semmi. Fiatalon, ott megfogadtam magamnak ezek valóra váltását: kompetensnek lenni, pénzt szerezni, gyorsan felnőni, és elérni, hogy az egész családom együtt éljen." [13]


A szikáran koppanó kijelentések nagyon mély érzelmi traumát takarnak. Ennyi csapás sok volt egy 18 éves fiúnak. Ha eddig a vágya és a személyes bizonyításkényszere hajtotta erőn felüli munkavégzésre, akkor ettől kezdve a benne dolgozó erőmű egy nehezen lebomló hajtóanyagot kapott. Ji-hoonban elkezdett kiépülni az önhibáztatás rendszere, mely minden elkövetett aprócska gyermeki rosszalkodás és kamaszos csínytevés hatalmasra növesztett mozaikját  beleillesztette saját "rosszaságának" összképébe. Az önvád az anyának tett poszthumusz ígéret teljesítésében remélte a feloldást, ezáltal bizonyítva, hogy az anya önfeláldozása nem volt értelmetlen és hiábavaló.


"Számomra a szó, hogy “anya”, az életem igazi értelme, és az ok arra, hogy éljek. Anyám az én vallásom, olyan nekem, mint az Isten. Ezért ha bármikor elfáradok, akadályokkal szembesülök, mindig az édesanyámra gondolok." [9]













___________________________________________________
[3] The Star Human Drama - Rain, dokumentumfilm, 2003 

[4] Rain bemutatkozása az első honlapján, 2002

[6] Hip Korea, Discovery Channel, dokumentumfilm Rainről

[8] Shin Hae-chul's Special Edition - Rain, 2008.12.26.

[9] 7 Rainmakers, dokumentumfilm 2003

[11] Rain Is Coming, dokumentumfilm, 2008

[12] Karinthy Frigyes: Előszó

[13] Idézetek Raintől, The Cloud, e-könyv, http://rain-cloud.co.kr/quotation/rain.html

[14] Twitter, https://twitter.com/kichun4379, 2011.10.12.

0000_00_00-00092, 00093
Internet

0000_00_00-00094
Pillanatfelvétel a Shin Hae-chul's Special Edition - Rain, 2008.12.26. műsorból

0000_00_00-00095
Pillanatfelvétel a Hip Korea c. dokumentumfilmből


1999_00_00-00084
2001_00_00-00091
Internet























I






 














No comments: